Tom Jones - Pesti Színház, 2011. március 10. 19:00

Valószínűleg kategorikusan kijelenthetem, hogy ez az a darab, amit magamtól nem néztem volna meg. Először is megfogadtam, hogy addig nem megyek színházba, amíg az elmaradásaim be nem hozom (végül is ezt sikerült felrúgnom), ezért márciusra nem is intéztem mind a mai napig egy jegyet sem. De úgy látszik, a színház is megtalál engem. A munkahelyemen adódott a lehetőség, hogy eljöjjünk a Tom Jonesra. Miután a kolléganőimmel utána néztünk, hogy bár nem az énekesről szól az előadás, de mégis zenés színmű, ráadásul három részben, na, számomra ez jelentette a másodsorban-t. Azaz a második okot, ami miatt ha rajtam áll a választás, hogy mit nézzünk meg, akkor az nem erre esett volna. Az éneklős daraboktól való tartózkodás egy barátnőmről ragadt rám, aki nagyon nem szereti őket, és hát egy időben sokat jártunk együtt színházba, ezért akarva, akaratlanul is így alakult, hogy azóta én sem annyira. Viszont azt éreztem, most mintha még a sors is úgy akarná, hogy én színházba menjek, ezért mind a „fogadalmam”, mind a zenés jelző keltette kételyek ellenére (egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ez jó döntés volt), de megnéztük. A bizonytalanságból kifolyólag nem sok elvárást támasztottam a darabbal szemben, ott fognak énekelni, mindemellett még jó sokáig is el fog tartani a két szünet miatt.

Persze azért egy aranyos történet elevenedett meg előttünk. A Londonból hazatérő uraság (Lukács Sándor) egy csecsemőt talál az ágyában. Elhitetik vele, hogy egyik szolgálóleányáé, akit elküld ugyan a háztól, de a gyereket sajátjaként neveli fel. A fiú, Tom Jones (Tasnádi Bence e.h.) felcseperedik, és egymásba szeretnek a szomszéd földesúr (Borbiczki Ferenc) lányával (Tornyi Ildikó). Származása miatt mégsem neki, hanem unokabátyjának (Fesztbaum Béla) ígérik a lányt. Végül sok-sok bonyodalom és kaland után mégis egymáséi lesznek a fiatalok.

fotó: Szkárossy Zsuzsa

Az elvárások terén nem sokat tévedtem, viszont egyáltalán nem a zenés betétekkel volt a gond, sőt, számomra meglepő módon az egész darabban azok voltak a legjobban megoldva, kimondottan tetszettek, le a kalappal.. E mellett az egyszerű és ügyes megoldású díszlet volt a másik dolog, ami felkeltette a figyelmemet és elnyerte tetszésemet.

Az első felvonás alatt végig az járt a fejemben, hogy az előadás egy harmadosztályú televíziós vígjátékhoz hasonlatos, olyan, amin azért igaz, hogy el-elneveti magát az ember, de kevés benne az eredeti poén. Hamar megállapítottam azt is, hogy a darab a szereplőktől szinte semmilyen színészi teljesítményt nem követel meg. Egyszerű karakterek, rutin munka, igazából el sem lehet rontani. Akár én is kiállhattam volna, el tudtam volna játszani bármelyik szerepet. Pedig akik ismernek, azok tudják, hogy ez azért nagy szó, ugyanis finoman szólva sincs erős színészi vénám.

A második felvonás már jobban tetszett. Feltűnt, hogy nem ez az első darab, ahol erre a megállapításra jutok, valószínű ebben közrejátszik az is, hogy idővel jobban „belerázódok”. Minden esetre az események felgyorsultak, és már kíváncsian vártam a végkifejletet.

Az előadást követő napon természetesen megvitattuk a kolléganőimmel, hogy az kinek hogy tetszett. A beszélgetés lényege, hogy szerintük túlzottan kritikus vagyok vele, főleg akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a darab alapját mégis csak egy XVIII. században írt regény szolgáltatta. A náluknál kritikusabb hangvételemet azzal magyarázták, hogy én sok előadást látó, ezért nagyobb az összehasonlítási alapom. A darab humora is közelebb állt hozzájuk, mint hozzám, bár nem tagadom szerintem is volt egy-egy elejtett csípősebb mondat, ami nálam is betalált. A slusszpoén mindenképp az volt, hogy a három felvonástól való ódzkodásom alaptalannak bizonyult, ugyanis a második és harmadik rész között nem tartottak szünetet.

united sorry - Tünet Együttes: Propaganda! - Trafó, 2011. február 26. 20:00

Felgyorsult világunkban a túlpörgés, a túlhajszoltság és a kiégés elleni reakcióként egy mozgalom a lassú életet hirdeti (slow life). Lassú élet, lassú város, lassú étkezés, lassú szex, e gondolatmenet mentén hamar eljutunk a lassú színházig is. Ez miért is érdekes nekünk? Mert a united sorry (A/NL) és a Tünet Együttes legújabb közös darabjukban a lassú színházzal kísérleteznek. És azt kell mondjam, hogy nem is rosszul! Sőt mi több, nekem is felettébb ügyesen sikerült adoptálnom a lassú élet szellemiségét, ha azt nézzük, hogy több, mint két hét telt el azóta, hogy a darabot láttam, és csak most írok róla.

Ami engem teljesen megdöbbentett, az a feldolgozott téma aktualitása. Propaganda! Célja az emberek véleményének befolyásolása, meggyőzése, leggyakrabban a politika használja.

Nem tudom, hogy ez mennyire szándékos, vagy véletlen és mennyire kapcsolódik a mai belpolitikai helyzethez, minden esetre ha valaki párhuzamot szeretne vonni, azt nagyon könnyen megteheti, pedig a darab rendezőpárosa - egy osztrák és egy holland művész személyében - külföldi származású. Nem ez az első alkotásuk, amivel politikai vonatkozású témát járnak körül, valamint egy-egy darab létrejöttének nagyobb az átfutási ideje, minthogy azt mondhatnánk, hogy ezt a jelenlegi kormány durva propagandakommunikációja ihlette volna, de egy biztos, az időzítés meglehetősen telitalálatos, amennyiben ebből a szemszögből szeretnénk értelmezni.

Az előadást megelőzően beszélgetés volt az alkotókkal. Erről lemaradtam, pedig így utólag elolvasva az érintett témákat, érdekes lehetett. Ami vicces benne, hogy nem is jártam messze, pont a szomszédban söröztünk, igazából szinte az egész napomat a kilencedik kerületben töltöttem. Délelőtt csoportos intézménylátogatáson voltunk a a Müpában és a Nemzeti Színházban (az igazán izgi, kulisszák mögötti helyekre sajna nem kukucskálhattunk be), utána beültünk egy helyre enni és beszélgetni, végül sörözni. Viszont ha előre tudom, hogy van ez a beszélgetés, biztosan elmentem volna, már csak azért is, mert pont belefért volna az időmbe.

fotó: Dusa Gábor

Az előadás a én és a minket folyamatosan érő külső impulzusok viszonyát boncolgatja. Bár lehet, hogy a korábban elfogyasztott két korsó sör is segített a darab ritmusának magamévá tételében, de ez a lassú színházasdi nekem bejött. Az, hogy lassú, nem azt jelenti, hogy mindent lassított felvételben látunk bár, ha nem is erre, de hasonlóra is volt példa, hanem inkább azt, hogy két történés között hosszabb lélegzetvételű szünetek telnek el. Ez lehetőséget ad arra, hogy az elhangzott vagy megtörtént eseményt nyomatékosítsák. Vagy épp időt ad a nézőnek a mélyebb befogadásra, értelmezésre. Akár még az azon való elgondolkodásra is, így teljesen más viszonyba kerül a darabbal, nem csak utólag van lehetősége feldolgoznia azt.

Számomra mindenképp érdekes és eddig nem látott színházi forma a lassú színház, és nem csak a kísérletező kedvű nézőknek ajánlom. Valamint az is biztos, hogy ezentúl megpróbálom majd a lassú élet szemléletét jobban magamévá tenni. Nem telezsúfolni a napjaimat, rohanni egyik helyről a másikra, hogy még ez is beleférjen, hanem szépen megadni a módját mindennek. Ez által az átélt élmények tartalmasabbak lesznek, minőségileg többet érnek. Nem kell semmit sem elkapkodni. Sőt, igyekszem majd többet gyalogolni is, például, ha csak pár saroknyira van az úti célom. Persze, azért nem szabad átesni a ló túloldalára sem, a Pató Pál uras „Ej, ráérünk arra még!” hozzáállással.

Két lengyelül beszélő szegény román - Katona Kamra, 2011. február 23. 19:00

Kortárs lengyel dráma. Elöljáróban gyors leszögezném, hogy nem ez alapján szeretnék véleményt formálni borivó barátaink (lengyel, magyar két jó barát, együtt isszák egymás borát) színházáról. Ezek után nem árulok zsákbamacskát azzal, ha azt mondom, hogy nekem nem jött be az előadás. A törekvést látom, azt, hogy csináljunk valamit, valami nagyon ütőset, még az is megvan, hogy mit, de a hogyan - itt csúszott el az egész. Egyszerűen a koncepció nincsen kiforrva. Ettől kezdve hiába az igyekezet a színészekben, a jó játékkal bár javítani lehet az előadáson, de olyan, hogy a nézők a végén azt mondják rá, hogy: Ez igen! – sosem lesz.

Ilyenkor el szoktam gondolkozni azon, hogy vajon ők, a színészek is érzik ezt? Akár már előre is? Vagy csak sejtik? Ha igen, mi motiválja őket, hogy részt vegyenek benne? Egy kőszínház társulatának tagjaként van e lehetőségük arra, hogy egy-egy szerepet visszadobjanak? Vagy döntéshelyzetben a társulatvezetőé/színházigazgatóé a végső szó? Esetükben mindenképp szigorúbb hierarchiát képzelek el, mint a függetleneknél. Bár lehet, hogy ez csak prekoncepció részemről, meg az is biztos, hogy színházról–színházra változó a munkamorál. Érdekes kérdések ezek, minden esetre a próbafolyamatok alatt ki kell derülnie sok mindennek... és hát igen, tisztában vagyok azzal is, hogy a pénznek mennyire fontos szerepe van a színházban (is).

fotó: Kováts Dániel

A darabbal kapcsolatban a végére röviden és tömören a tizenkettő egy tucat vélemény fogalmazódott meg bennem. Előadás közben egyre inkább azt vártam, hogy történjen már valami. Volt, hogy már untattak a látottak és nem egyszer megfordult a fejemben, hogy vajon meddig tarthat?

Érdekes, mert miközben én így vélekedek egy barátomnak ezzel szemben pedig nagyon bejött. Kérdésemre, hogy miért, azt a választ kaptam, hogy azért, ahogyan a végén a videós jelenetet megoldották, illetve azért is, ahogyan az előadás az emberek bizalmatlan és tartózkodó viszonyulását ábrázolja a számukra elfogadhatatlanul lecsúszott társaik felé. Értem én, hogy ez volt a cél. Bemutatni, hogy mennyire lekezelően és mennyi megvetéssel tudunk viseltetni azok iránt, akikről azt gondoljuk, hogy náluk mi bármilyen, akár anyagi, akár származás, akár tudás, akár megjelenés terén, de felsőbbrendűek vagyunk. Vajon ez a bennünk élő versenyszellemre, a fajfenntartásra, azaz a gének továbbörökítésére vezethető vissza?

És akkor a videós jelenet... Jónak jó volt, de hát, ha az ember elmegy színházba, azt várja el tőle, hogy jó legyen, nem? Lehet azért nem fogott meg különösebben, mert a térrel ilyen módon történő játszás nekem már nem újdonság. Viszont az a jelent, amikor a hátsó falra a két színész arca közeliben ki volt vetítve, miközben ők maguk is a színen voltak nagyon tetszett. Teljesen magára vonta a kép a figyelmem. Érdekes, valahogy az az érzésem támadt, hogy szinte a vonásaikat is megváltoztatja az, hogy a vásznon látom őket. Persze ez képtelenség, hisz ők maguk voltak, ráadásul élőben, de valahogy mégis úgy tűnt, mintha szebbek lennének kivetítve. Talán az ezzel társuló elérhetetlenség következtében.

Szóval igen, én is látok potenciált a darabban, de továbbra is tartom, hogy számomra a hogyan-on állt, azaz jelen esetben bukott a dolog. Valamint nekem zavaró volt az is, hogy olyan sokat káromkodtak. Elismerem, hogy léteznek olyan szituációk, amik ahhoz, hogy hitelesek legyenek, megkövetelik az obszcénebb hangvételt, de itt szerintem eléggé elvetették a sulykot ezzel.

Mivel nem ismerem az írót, azt is el tudom képzelni, hogy Dorota Masłowska csak egy kicsikét mellényúlt ezzel a darabbal, ugyanúgy, mint a Katonások. Viszont a még egy esélyt minden további nélkül meg fogom adni neki, ha ismét lesz alkalmam egy általa írt darabot megtekinteni, hiszen hazájában nagyra értékelik. Valami oka csak van!? Ráadásul már több országban sikerrel színpadra vitték ezt a drámáját is, lehet, hogy csak én vagyok ínyenc-mód válogatós, vagy egyszerűen el kell ismernem, hogy van olyan stílus, amire azt mondom, hogy nem.

Mikve - Pesti Színház, 2011. február 16. 19:00

Ha az előző darabot, a Halló, halló!-t úgy aposztrofáltam, hogy könnyed, szórakoztató nem pedig mély tartalmú előadás, na, ennek a Mikve pont az ellenkezője. Azaz ez is szórakoztató, mert sok humorral és iróniával próbálják ellensúlyozni a dramatikus helyzeteket, de semmiképp sem nevezhető könnyednek. A színház után egyenesen egy buliba mentem, ahol több, mint egy óra és egy korsó sör kellett ahhoz, hogy végre el tudjam terelni a gondolataim a korábban látottakról.

fotó: Szilágyi Lóránd

A történet egy női mikveben játszódik. A mikve egy, a zsidó valláshoz kapcsolódó rituális fürdő, ahova a vallásukat gyakorló nők a havi ciklusukat követő meghatározott napon megtisztulni járnak, hogy újra együtt lehessenek a férjeikkel. Ezzel együtt lehetőség nyílhatna a legbelsőbb titkaik kitárása is, hisz a fürdőben, ahol maguk vannak a meztelen igazság sem kerülheti el a figyelmet. Ezzel szemben Shoshana (Pap Vera), a mikve vezetője azt az elvet vallja, hogy ahhoz, hogy a munkáját jól végezze – s neki ennél több nem tiszte – semmi szükség nincsen arra, hogy kérdezősködjön, egyáltalán nem akar mások életébe beleavatkozni. Még akkor sem, ha láthatóan segítségre van szüksége egy-egy, vagy akár az összes nőnek, aki megfordult az ő mikvéjében. A dolgok akkor vesznek fordulatot, amikor segítőként mellé kerül Shira (Eszenyi Enikő), aki szembeszállva a közösség szigorú és kötött szabályaival valamint a kialakult „renddel” mindenkinek ott próbál segíteni, ahol tud. Törődik a többi nővel, akik eleinte ezt nem tudják hova tenni olyannyira, hogy a segítő szándékért cserébe kiközösítik maguk közül, sőt koholt vádakkal meg is rágalmazzák. Természetesen előbb utóbb fény derül arra, hogy a minden a lehető legnagyobb rendben van álarca mögött közel sem úgy állnak a dolgok, mint ahogy azt kifele mutatják. Tehila (Tornyi Ildikó) retteg az akarata ellenére rákényszeríttet házasságtól, később pedig minden egyes együttléttől újdonsült férjével. Miki (Kovács Patrícia), a menő énekesnő szintén kénytelen fejet hajtani a vallási rituálék előtt, ha azt akarja, hogy férje érintkezzen vele. Esti (Börcsök Enikő) a maga naivságában fel sem fogja, hogy hatodik gyermekének születését, akivel várandós, valószínűleg nem éli túl, és büszkeség önti el annak gondolatára, hogy ő ennyi utóddal ajándékozta meg férjét. Hindi (Igó Éva) már évek óta abban a korban van, hogy nem lenne szüksége a mikve látogatására, de férje miatt továbbra is fenntartja annak a látszatát, hogy bármikor teherbe eshet, hisz szégyen, hogy fiuk a házasságuk egyetlen gyümölcse, aki mint kiderül nem is tőle fogant. Míg Chevda (Hegyi Barbara) már-már maga is elhiszi azt a hazugságot, hogy időről-időre elesik és emiatt borítják testét az elszenvedett sérülések nyomai, lánya, Elisheva (Stefanovics Angéla), az őt ért sokktól - amit az váltott ki nála, hogy nem egyszer végig kellett néznie anyja bántalmazását - évek óta nem beszél. Mindeközben a többiek tudomást sem vesznek az otthoni erőszak ilyen egyértelmű jeleiről. Közönyüket a nem avatkozunk mások életébe, hisz minden csakis tökéletes lehet hozzáálláson túl az is táplálja, hogy Chevada férje elismert és befolyásos tagja a közösségnek. Iránta érzett tisztelete és kötelezettségtudat az, ami az ő szájára is lakatot tesz.

Férjével, férje, férjét… mindegyikük életében a férfi játssza a központi szerepet, a nő alárendelt viszonyban van. Ez nem is csoda, hisz egy férfiközpontú, szigorú vallási szabályok között élő közösségről van szó. Azzal, hogy a szerző ebbe a kontextusba helyezi a darabot, saját helyzetét könnyíti meg a feldolgozott téma szemléltetésben. Hisz egy zárt és elszigetelt közösségen belül sokkal erősebben el tudnak harapódzni az indulatok, és sokkal könnyebben ki tud ütközni a közöny.

Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan korban és körülmények között élek, amikor saját döntéseket hozhatok, mindezt anélkül, hogy bármilyen közösség haragjától, vagy attól, hogy az kivet magából rettegnem kellene. Örülök, hogy nem függök senki kénye-kedvétől és, hogy nemtetszésemet bátran kifejezhetem. Ettől függetlenül nagyon jól tudom, hogy sokan a mai nap is kiszolgáltatott helyzetben élnek, és több családon belüli erőszak vesz körül minket, és közelebbről is érintettek vagyunk, mint azt gondolnánk.

Nagyon tetszett a darab, és ahogy azt korábban már említettem, nagy hatással is volt rám. Mind a nyolc színésznőtől remek alakítást láthattunk. Egy férfiismerősöm számomra érdekes aspektusból világított rá a látottakra amikor azt mondta: a nők mennyivel gonoszabbak, mint a férfiak. Elgondolkodtató ez is. És mint pasi hozzátette, hogy a fürdőben az újra és újra felbukkanó meztelen női testeknek köszönhetően igaz visszafogottan, de az egész előadást átszövi az erotika. A párbeszédekbe épített humor mellett a darab ezzel is erős kontrasztot állít a téma komolyságának.

És akkor jöjjön a negatívum.. A Pesti Színházban most először tapasztaltam azt az iszonyatos tolongást, amit a szünetben és az előadás végén a szűk előcsarnokba beszorított tömeg produkált. A büfé, a mosdó és a ruhatár felé cirkuláló emberek között lépni alig lehetett anélkül, hogy ne egymást „tapossuk” vagy lökdössük. Az, hogy ez korábban nem tűnt fel valószínűleg annak köszönhető, hogy most nem zsákkal, hanem kis táskával voltam, amibe nem fért be a kabátom, így kénytelen voltam a ruhatárat használni és az előadás végén nem volt módom elillanni. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lehet ebbe kódolva például tűzriasztás esetén, amikor még egy kis pánik is megspékeli a helyzetet, hisz most mindenki csak minél előbb a kabátjáért illetve haza szeretett volna jutni.

Végül idéznék egy sort a jeleneteket elválasztó énekek egyikéből, ami eléggé megfogott azzal, ahogy a darab mondanivalójához passzol:

Szájával kér a férfi, a nő meg a szívével óhajt.

Halló, halló! - József Attila Színház, 2011. február 15. 19:00

Most látom csak, hogy megújult a József Attila honlapja. Igaz, már tavaly, úgy tűnik ritkán nézegetem - vagy eddig nem voltam elég figyelmes. Minden esetre az biztos, hogy amióta elkezdtem ezt a kritika írósdit, nem láttam náluk darabot. A Halló, halló!-val most megtört a jég, ráadásul jó választás volt: kacagtató, könnyed darab. Klasszikus nagyszínházas előadás, azzal a nem klasszikus aprósággal megspékelve, hogy többször vetítettek is benne. Utóbbit igazából nem tudom hova tenni, nem látom, hogy mi lehetett a mögöttes rendezői koncepció. Nem volt rossz, meg azt sem mondom, hogy ne lettek volna helyénvalóak, csak számomra nem nyertek értelmet, nem adtak semmit a darabhoz. És itt azt hiszem, hogy a számomrá-n van a hangsúly.

kép forrása

René (Besenczi Árpád) egy álmos francia kisvárosban kávéházat üzemeltet. Mindennapjai semmiben sem térnek el az ilyen, és ehhez hasonló városkákra jellemző szürke hétköznapoktól. Van egy megunt házassága, ráadásul együtt élnek az egyre nehezebben elviselhető anyósával is; emellett mindkét felszolgálójával viszonyt folytat. Mígnem, a második világháborúnak köszönhetően, felpezsdül az élet a kávézóban, a megszálló német csapatok tisztjei nála verik fel a főhadiszállásukat. Ezzel a döntésükkel kezdetét veszik a bonyodalmak, ugyanis René nem csak őket szolgálja ki, de két angol pilótát rejtegetve az épületben akarva, akaratlanul szoros kapcsolatot ápol az ellenállással is. Ha mindez nem lett volna elég a szálak összekuszálásához, egyben a poénok megalapozásához, a történethez hozzátartozik még egy, a háború zűrzavarában eltűnt, rendkívül értékes festmény léte - hol léte, aminek a békekötést követő értékesítésében látja mindenki jövője zálogát. A humoros események többsége a képtelen helyzetekből ered, de durván kifigurázzák a németekről, franciákról és angolokról bennünk élő sztereotípiákat is.

kép forrása

A fenti leírásból sejthető, hogy a darab sokszereplős, közülük sokan igen jót alakítottak. Főszereplőként Besenczi vitte a darabot úgy, mintha rá lett volna szabva, de Esztergályos Cecília az anyós szerepében, Csórics Balázs a meleg német hadnagy, valamint Zöld Csaba a Gestapo helyi képviselőjeként is a szereplőválogatás telitalálatának bizonyult. Itt is, mint sok előadásnál, amit mostanában láttam a kíséret élőzene, jelen esetben zongora.

Egy dolgot azért kiemelnék, ami nekem néha túlzásnak bizonyult, mégpedig a narratív előadásmódot. Az egész darab René szemszögéből került bemutatásra, kommentárjai többször megszakították a cselekményt. Volt olyan alkalom, amikor ez felesleges magyarázásnak hatott.

kép forrása

Ettől függetlenül végig jól szórakoztam, és fel sem tűnt, hogy elreppent az a két és fél óra, ami az általam klasszikus nagyszínházas előadásoknak nevezett darabokra oly jellemző. Ráadásul a pótszékemről sikerült már az előadás elején beülnöm az egyik sorba, ahova nem érkezett meg akinek oda szólt a jegye. Mindenkinek csak ajánlati tudom ezt a darabot, ha éppen olyan hangulatban van, hogy egy kis kikapcsolódásra és lazításra vágyik, nem pedig valami mély és elgondolkoztató történetre.

Pillanat Színház: Ovibrader (péniszdialógok) - Thália Új Stúdió, 2011. február 7. 19:30

Vártam már, hogy megnézhessem ezt a darabot. Korábbi előadásra volt már jegyem, de akkor betegség miatt elmaradt. Mindezek ellenére sajnos azt kell mondanom, hogy annyira nem volt jó, mint amennyire vártam - vagy, mint amennyire drága volt a jegy.

Fotó: Puskel Zsolt

A történet azzal kezdődik, hogy Petyusért (Szemenyei János) édesanyja (Kolti Helga) komolyan aggódni kezd, mert bár már hét éves, mégis képtelen kimondani azt a szót, hogy Szeretlek. Ezért elviszi egy pszichológushoz (Huszár Zsolt), aki progresszív hipnózis segítségével először a múltjába, később a jövőjébe jutattja. Az előadás során ezeket az utazásokat követhetjük végig és segítségükkel ismerjük meg Petyus élettörténetét.

A darab célja, amit szerintem nem annyira sikerült megvalósítani, a férfi lélek rejtelmeinek boncolgatása. Frenák Fiúk-ja például szavak nélkül is százszor többet árul el róla. Így utólag elolvasva pár kritikai megjegyzést nem is értem, hogy szerzőik mire lelkesedtek ennyire. Véleményem szerint a darabot a „pénisszel” akarták eladni, de ez most eléggé erőltetettre sikerült. Ezen felül kicsikét morbidnak, és annál jobban eltúlzottnak érzem az anyuka bárányka becézése és a felnőttkori „birka öntudat” valamint a szexuális elferdülés közötti párhozamot. Azt semmiképp sem kérdőjelezem meg, hogy a szülők kihatnak a személyiségünk fejlődősére, de szerintem ez ennél mindenképp cizelláltabb módon történik.

kép forrása

Ettől függetlenül előbb-utóbb úgyis megnéztem volna ezt az előadást, ha másért nem, Huszár Zsolt miatt biztosan, ráadásul, amikor kezdéskor bevonultak a színészek és megláttam Fodor Annamáriát, neki is nagyon megörültem. Mindketten az Új Színház társulatának, ami az egyik kedvencem, tagjai. A színészek egyébként jók voltak, már amit a szerepük megengedett nekik, Kolti Helga kimondottan!

A darabot kísérő zenei aláfestéssel sem vagyok teljesen kibékülve. A Star Wars-os vonalat szintén erőltetettnek érzem. Bár azt el kell ismernem, hogy az átlagnál érzékenyebb humorérzékkel vagyok megáldva, például a L’art pour l’art társulatot sem szeretem, Mr. Bean-től meg kifejezetten a falra tudnék mászni, míg mások odáig vannak értük. Szóval csak azt tudom mondani, hogy ízlések és pofonok.

Ami viszont vicces volt, már épp indultam be a nézőtérre, amikor egy, az aulán keresztülsiető kócos srácra lettem figyelmes. Az ajtónál álló jegyszedő lánynak zavartan magyarázta, hogy csak azért menne itt tovább, mert játszik a ma esti darabban. Persze, persze menjen csak - mindez az előadás előtt pár perccel. Kezdés után nem sokkal már tudtam, hogy ma este övé a főszerep.

Bohémélet - Örkény István Színház, 2011. január 30. 15:00

Ismét egy vasárnap délutáni matiné. Kezdek rászokni ezekre. Korábban fejtegettem már a praktikumát, így meg, hogy kétsaroknyira kell csak menni, még kényelmes is és nem volt nehéz időben érkeznem. Hogy elüssem a kezdésig hátralevő időt, szereztem egy leírást a darabról, ebben meglepetten olvastam a szereposztást, mi szerint Terhes Sándor is játszik ma este. Ennek felettébb megörültem, mint ex-Krétakörös, ő is belopta már magát a szívembe. De ma este, azaz délután, nem csak ő, hanem egytől egyig az összes színész kitett magáért, nagyon ügyes alakításokat láthattunk. Na de, ne szaladjunk ennyire a dolgok elébe.

Mint már mondtam, időben ott voltam így, amikor a nézők beengedését megkezdték, első között foglaltam el a helyem. Valahogy nagyon lassan akart feltöltődni a nézőtér. A tegnapi Bárkás tapasztalat után már azon morfondíroztam, hogy vajon miért nem járnak idén színházba az emberek, de úgy látszik a mai csak a vasárnap délutáni kényelemnek tudható be, mert mikor elkezdődött a darab és körbenéztem, már szinte minden széken ültek.
 

kép forrása

Vártam a mai napot. Először is, mert nemrég jártam Párizsban, és mi tagadás, engem is megérintett, sőt mi több, teljesen elbűvölt a város miliője, másod sorban pedig a meg nem értett művészetben rejlő romantikáért.

A történetet szinte mindenki ismeri: három, még be nem futott - akik talán sosem fognak? - művésznek, Rodolfonak, a festőnek (Epres Attila), Marcelnak, az írónak (Debreczeny Csaba) és Schaunardnak, a zeneszerzőnek (Csuja Imre) a megélhetésért folytatott mindennapi küzdelmeiről szól. Az ajánlkozó kitörési lehetőségekkel valahogy sosem sikerül élniük. Eközben Rodolfo életébe beköszönt a szerelem, Mimi (Hámori Gabriella) személyében. Úgy néz ki, a lánnyal kialakult kölcsönös vonzalmuk mindent elsöprő, de Mimi mégis képtelen a tengődő művészi élethez alkalmazkodni, ezért elhagyja a férfit. Mikor újra betoppan Rodolfo életébe, már súlyos beteg. Nem csak Rodolfo, de két barátja is minden értékét pénzé teszi, hogy megfelelő ellátást biztosítsanak a lány hátralevő hónapjaira.

Érdekes rendezői - vagy írói - koncepció, hogy az állatokat vagy egy-egy tárgyat, például a festményeket is emberek formálják meg. Ez lehetőséget ad az amúgy közel sem vidám történetbe egy kis humor belecsempészésére. Takács Nóra Diána nagyon ügyesen alakította Rodolfo kutyáját, vagy Szandtner Anna az oly soká elkészült festményt. De nekem a legjobban mégis Polgár Csaba tetszett, mint papagáj, és mint a vízköpő a darab elején és végén, úgymond keretbe foglalva azt ezzel.

Elég későn volt csak a szünet. Már-már azt hittem, hogy nem is lesz, és a kiírással ellentétben, egy felvonásban játsszák az előadást. A szünet utánra semmit nem változott a díszlet. Ügyes, de egyúttal egyszerű kialakításával lehetőséget adott a különböző helyszínek megjelenítésére. Az egyszerűségét segítette a már említett megszemélyesítések, hisz így nem volt szükség telezsúfolni a teret különböző tárgyakkal.

Fotó: SzoFi

Egy erős, szentimentalizmust nem nélkülöző darabot láttam. Megkapó, szomorú sorsok bontakoztak ki előttünk remek színészi játékkal vegyítve. De nem csak a főszereplők, hanem a sok kis apró mellékszerepet játszó színészek előtt is le a kalappal.

Be kell látnom, hogy a minden elkötelezettséget nélkülöző szabadság, ami a párizsi bohémeket jellemezte csak így kívülről olyan vonzó életforma. Sajnos nem sok romantika van abban, ha az ember egyik napról a másikra tengeti az életét. A létbizonytalanság még a legerősebb jellemet is felőrli előbb-utóbb.

Esterházy Péter: Harminchárom változat Haydn-koponyára - Bárka Színház, 2011. január 29. 19:00

Pont, amikor elhatározásom beért, miszerint ezentúl írni fogok az előadásokról, amiket látok, olvastam egy kritikát erről a darabról. Írója végtelen rajongását annyira cizellált, nyakatekert mondatokban fogalmazta meg, hogy teljesen elbizonytalanodtam: mégis mit akarok, én ilyenre sohasem leszek képes.

Ezek után kicsikét félve is mentem a Bárkába. Mi van, ha a darab olyan, hogy csak így lehet róla írni? Ebben az esetben, biztos, hogy nem fog tetszeni. Szerencsére túlzottnak bizonyult az aggodalmam.

A harminchárom változat, harminchárom jelentet takar. A színpad felett egy táblán folyamatosan jelezték, hogy éppen melyiknél tartunk, így végig lehetett követni, hogy mennyi telt el és, hogy még mennyi van hátra az előadásból. Utóbbi a végén, a tapsnál nagyban megkönnyítette a nézők dolgát. Nekem ez mindig nagy dilemmát jelent: mikor tapsoljak? Igazából szerintem darabja válogatja, hogy a végét követően mikor illendő elkezdeni tapsolni, hisz, egy drámai darabnál sokkal nagyobb hatásszünetre van szükség, mint például egy önfeledten nevettető vígjáték esetében. Az emberek társas lények, emiatt sok mindent együtt szeretnek csinálni - így a tapsolást is. Érdekes dolog figyelni a tapsolás dinamikáját. Sokszor nagyon nehezen kezdik el a nézők, olykor van, hogy már a színészeknek kell úgymond kiprovokálniuk azzal, hogy kiállnak a színpad szélére, jelezve, most már tényleg vége. Máskor meg van egy-egy véleményvezér, akik amint úgy ítélik meg, hogy vége van a darabnak, egyből elkezdenek tapsolni, a többiek meg kapnak az alkalmon, hogy valaki döntött helyettük és követik őket. A vastapsot nagyon nem szeretem, ilyenkor mindig igyekszek valami teljesen más ütemet felvenni, valahogy nem érzem őszinte tetszésnyilvánításnak. Amit viszont szeretek, de idehaza nem nagyon „szokás”, az a tapson kívüli bármilyen más véleménynyilvánítás. Például a brávózás, az állva tapsolás, a fütyülés, az éljenzés. Ezek nekem sokkal őszintébbnek hatnak, de általában csak akkor tapasztalhatjuk, amikor több külföldi is helyet foglal a nézőtéren.

A nagy tapskitérő után most már visszatérek a darabra. A központi elem végig a koponya. Nem is csoda az a kaland után, ahogyan újra a zeneszerző többi földi maradványa mellé került. Haydn koponyáját, a temetést követően, azért lopták ki a sírjából, hogy azon vizsgálatokat végezve bizonyíthassák azt a hipotézist, miszerint a zsenik koponyája eltérő a többi „normál halandóétól”. Ez lehetőséget adott arra, hogy sok, számomra kedves matematikai vonatkozást csempésszenek az előadásba.

Korábban nem sokat tudtam Haydn-ről. Most betekintést nyerhettem élete főbb mozzanataiba. A kalauz szerepét a mesélő (Ilyés Róbert), egy angyal töltötte be. Mellette a zeneszerző édesanyának (Lázár Kati) valamint magának Haydn-nek (Benedek Miklós) is sok kijutott az események elbeszéléséből. Haydn-nek nem volt túl mozgalmas élete. A sors fintora viszont, hogy ezt kompenzálta a már említett halála utáni mizériával.

A barokk palotát idéző díszlet monumentalitásával, de emellett egyszerűségével is uralta a színpadot. Érdekessége, hogy 15 ajtót rejt magában, ahol a színészek ki-be járhatnak a térben. A térben, ahol a zenészek elhelyezését is igen jól megoldották: előttük a falat átsejlő drapériával helyettesítették, így nem csak zenéjük, de ők maguk is folyamatosan jelen voltak, meg nem is. Az élő zene szükségességét a darabban a feldolgozott téma magától értetődő módon adta.

Nagy alakításokat nem láttam. Viszont ezt nem a színészeknek, inkább az írónak kell felrónunk. Be kell látnunk, hogy ez az előadás a szereplőktől nem követel meg nagy színészi teljesítményt. Ettől függetlenül engem meglepett, hogy a nézőtér körülbelül egyharmada üres volt. Ezt talán magyarázza az, hogy a darab bemutatója már több, mint egy éve volt azóta szerepel a Bárka repertoárján.

Pintér Béla és Társulata: Tündöklő középszer - Szkéné Színház, 2011. január 25. 20:00

Nem teljesen voltam jól, de már december eleje óta meg volt a jegyem erre az estére. Ezért úgy voltam vele, ha a többi előadást, ahova foglalásom van a héten, le is mondom, ide azért elmegyek. Természetesen gyalog, ami jól is jött, mert a végén nem kellett a bringa hazaszállításáról is gondoskodni. Érdekelt, hogy Pintér Béláék most mit hoztak össze.

Fotó: Dusa Gábor

Időben érkeztem, ráadásul pár perccel megelőztem a sorban állás kialakulását. Ezért is lehet, hogy a jegyértékesítő lány, miután közölte, hogy nem szakmai, hanem teljes árú jegy van eltéve a nevemre, mégis megoldotta, hogy kedvezményes legyen. Az előadás is időben kezdődött, persze beletelt egy kis időbe mire mindenki elfoglalta a helyét.

A darab a társulatok mindennapos civódásairól, a rivalizálásról szól. Természetesen mindezt olyan igazán Pintér Bélásan bemutatva. Gondolom nem kellett nekik sem a szomszédba menni ihletért, ha nem is ennyire szélsőséges módon, de biztos vagyok benne, hogy az ő társulatuk sem mentes a hasonló csatározásoktól.

A színbeli társulat új bemutatójára készül, a próbafolyamat során felhalmozódó feszültség a felszínre hozza az indulatokat. Senki sincs biztonságban, ma az egyikőjük kerül a többiek céltáblájának középpontjába, holnap a másik. Végül Jucit (Herczenik Anna) kizárják a társulatból, azaz asszisztensként főzheti tovább a kávékat. Ekkor jön a nagy lehetőség, Dinó (Quitt Lászó), az angol kapcsolatokkal rendelkező egyiptomi  - aki valamilyen kulturális pozícióban van - hajlandó megtekinteni a darabot. Így már a kitörési lehetőség a tét. Héra (Roszik Hella) most is, mint általában, késik a próbáról, Juci ugrik be helyette, aki énekhangjával leveszi a lábáról az egyiptomit. Ez természetesen teljesen felborítja az erőviszonyokat, de a többiek nem hagyják annyiban. Miután Jucit egyszer már sikerült kitúrniuk és porig alázniuk, nem tűrhetik, hogy ő arassa le a babérokat. A bemutató alkalmára gondoskodnak róla, hogy ne tudjon időben megjelenni és, hogy a hangja is elmenjen. Tervük sikerül, nélküle mutatják be a darabot.

Itt már kezdtem rosszul lenni, nem tejesen emlékszem, hogy mi lett a történet vége. Próbálom előhozni az emlékeket, felvázolni a lehetséges végkifejleteket, de nem megy. Ekkor már leginkább arra koncentráltam, hogy jó lenne egy kis friss levegőt szívni vagy még inkább, már otthon lenni. Hamar véget ért az előadás, de sajnos nem tudtam olyan gyorsan kijutni, mint szerettem volna, mert nem az első sorban és nem is valamelyik sor szélén ültem. Nem erőltettem, visszaültem, és vártam, hogy a nézők oszoljanak. Végül a terem széléig sikerült eljutnom, de éreztem, ha nem ülök le és polcoljuk fel a lábam, el fogok ájulni. Szerencsére a többiek is látták ezt rajtam, és segítettek. Pár perc múlva már több levegő volt a helyiségben, meg a fekvés is megtette a maga jótékony hatását, jobban lettem. Az egyik technikus srác felajánlotta, hogy hazahoz. Nagyon kedves volt tőle.

Felettébb bosszantó viszont, hogy pont a végére nem emlékszem, kénytelen leszek még egyszer megnézni :) A tanulság pedig, ha nem érezem magam jól, nem kell minden áron színházba menni, hisz nem véletlen, hogy pont én lettem rosszul.

A darab jó volt, de azért nem mondom, hogy a társulat legerősebb előadása. Legalábbis így visszatekintve van, amelyik nagyobb hatást gyakorolt rám – kérdés, hogy ebben mennyire játszott szerepet a vége felé egyre gyengülő koncentrációs képességem... Mindenesetre annyira mindennapi emberi viselkedési formákat mutattak be - persze eltúlozva, kifigurázva -, hogy ez egy kicsikét ijesztő is. Ilyenek vagyunk, ha az érdekünk úgy kívánja, minden további nélkül tiprunk keresztül egymáson a cél érdekében. A kérdés csak az, kiben milyen mértékben van meg ez a tulajdonság, vagy inkább az, hogy mennyire van elnyomva.

KoMa Társulat: Az utolsó roma - Egy utolsó cigány - Szikra, 2011. január 19. 20:00

Most jártam először a Szikrában. Korábban mentünk, hogy megigyunk még egy pohár bort, így volt időm körbenézni. Szépen rendbe szedték a helyet, igaz, nem tudom, hogy mielőtt most megnyitott mint Cool Tour house, milyen állapotban volt. Minden esetre valóban érdekes és számomra eddig példa nélküli, hogy egy ilyen kultikus helyként aposztrofált létesítményt az Újmagyarország Fejlesztési Terv keretein belül Eu-s támogatásból indítanak el. Hát, hajrá! A bor finom volt, bár az árak egyenesen arányosak a hely külcsínével.

Öt perccel nyolc után eszünkbe jutott, hogy lehet most már rendezni kellene a számlát, és felmenni, mielőtt elkezdik a darabot nélkülünk - ezzel egy időben lejött egy lány és arra kért minket, ha az előadásra érkeztünk, akkor fáradjunk fel, mert kezdenék, szóval épp időben voltunk.

kép forrása

Már az előtérben elkezdődött a darab. Ismerve a színészeket és, hogy a várakozók között szétszórva felfedezni véltem őket ez számomra nem okozott meglepetést. Végül Scherer Péter az Utolsó Roma emlékkiállítás ünnepi megnyitójára és egyben az első tárlatvezetésre invitált bennünket. A színházteremben öt, vagy hat csoportra bontva folytatódott az előadás, mi a Katona Lacit választottuk - nála volt halászlé is. Mindenhol ugyanazt a történet mesélték el, de az, hogy a szomszéd csoport túl közel volt és kánonban hallottam a kettőt kicsikét zavaró volt és nem annyira engedett figyelni a sajátunkra. Ezután a nézőtéren körkörösen szétszórt székekre ültettek minket, s a terem egy-egy oldalában, sarkában, a karzaton és a színpadon felvillantak a tárlatvezetés jelenetei. Pörgős volt az egész és jó!

A szünetben bátran beneveztünk egy újabb pohár borra, mondván nem kell kapkodva inni, be tudjuk vinni a nézőtérre. Bent hagytuk a cuccaink a széktámlákra terítve, még a táskánkat is, így visszatérve egyből megvolt, hogy hova üljünk, ahova ültettek minket, ugyanis átrendezték a teret és klasszikusan emelkedő nézőteret alakítottak ki, igaz a színpadon. Kedvesek voltak, mert egymás mellett kaptunk helyet.

Az első felvonáshoz hasonló, cinikus hangvételben folytatódott a második is. A dolgok élét poénokkal próbálták csorbítani. Ekkor bukkant fel kedvenc mellékszereplőnk is, az aranyhal.

A záró jelenet egy, a kereskedelmi csatornákról jól ismert show-műsor volt, ahol élő egyenes adásban halt meg, azaz mérgezték meg az utolsó romát. Fincsi bundás kenyér illat terjengett a levegőben, meg is jegyeztem, hogy de ennék én is egyet! Nem sokat kellett várni rá, mert a halál beállta után halotti tor következett. Ki-ki választhatott, hogy mit szeretne, pálinkát vagy vizet, zsíros kenyeret vagy bundás kenyeret, vagy mindezt, ebben a sorrendben. Mi nagyon ökofrendlik voltunk a boros poharainkkal, hogy a műanyag korsók helyett azokba kértük a pálinkát. Egyébként egyből beugrott, hogy egyszer a Szkénében láttam már egy olyan előadást, aminek a végén halotti tort rendeztek és kis guglizással meg is találtam, a Szíkölök volt az a Honvéd Színháztól.

Ettől függetlenül a KoMa Társulat ismét kedvemre valót alkotott, ajánlani tudom mindenkinek.

Csehov: A három nővér - Nemzeti Színház, 2011. január 16. 15:00

Huhúú, Csehov. Pénteken, mielőtt hazamentem, és ezáltal hétvégére elvágódtam az internettől még kikerestem a Nemzeti holnapján az előadás linkjét, ott láttam, hogy négy felvonás. Ekkor, igaz nem sok Csehov darabot láttam eddig, ráadásul azok tetszettek is, mégis inkább a hozzám eljutott információkra alapozva elkezdtem aggódni. Az a nem sok pedig összesen három darab: a Krétakör Sirája, a Katona Ivanovja és a Vígszínház Ványa bácsija volt.

Ráadásul, amikor megérkeztem a színházba, az egész hétvégét kísérő tompa fejfájásom kezdett átmenni hasogatásba… végül az egyik jegyszedő srácot megkérdeztem, hogy kaphatnék-e az orvosin fájdalomcsillapítót. Mondta arra valószínű nem lesz szükség, reméli, hogy tud kérni valamelyik kollégájától is, s így is lett. Sokadjára is nagyon köszi, kedves gesztus volt!

A darab tényleg nem sok mindenről szól, a történetet maximum öt percben össze lehet foglalni. Ennek ellenére minden előzetes aggodalmam, miszerint unalmas lesz alaptalannak bizonyult. Igaz, az előadás kezdetekor, amikor a három nővér kiült a színpadra, s jó egy percig egyikük sem szólalt meg ezt még nem tudhattam.

Egy jómódban élő, orosz kisvárosi család tagjainak és barátaik mindennapi életébe, gondolatiba, vágyaiba nyerünk betekintést. Az ő élethelyzetüket, személyiségüket boncolgatja a darab, miközben az életről filozofál. A szülők halála után a lányok vágyainak netovábbja, hogy visszaköltözzenek Moszkvába, ahol gyermekkorukat töltötték. Az idő csak telik, évek múlnak el, de igazából semmi sem változik a lényegi dolgok tekintetében. A három lánytestvér, Olga (Udvaros Dorottya), Mása (Schell Judit) és Irina (Péterfy Bori) élete elszürkül, belefáradnak a mindennapokba. Bátyjuk, Andrej (Znamenák István) tehetsége nem bontakozik ki, ráadásul a törtető és akaratos felesége, Natalja (Mészáros Piroska) az egész család felett átveszi az irányítását.

kép forrása

A négy felvonást, hogy pörgősebb legyen csak egy szünettel mutatták be. A közel három és fél óra alatt egyetlen egyszer, az utolsó 15 percben néztem az órámra, de akkor is csak azért, mert színház után időre kellett mennem egy találkozóra, s meg akartam bizonyosodni, hogy valóban addig tart az előadás, ameddig az elején utána érdeklődtem.

Egytől egyig remek színészi alakításokat láthattunk. A modern rendezés ugyanúgy elnyerte a tetszésem, mint a leegyszerűsített, kevés elemet tartalmazó díszlet. Illet a darabhoz, hogy megtartották a Nemzetinek az amúgy is nagy színpadán a teret. A délután három órás kezdés is kimondottan előnyös egy ilyen hosszú darab esetében, hisz a nézők nem késő éjszaka érnek haza a színházból.

Végezetül le kell vonjam a tanulságot, miszerint nem szabad hallomások és mások ítélete alapján véleményt alkotni előre. Bár az is lehet, ha ezeknek nem hiszek hiányzott volna az a kis izgalom és várakozás, amit okoztak, és még pozitívan sem tudtam volna csalódni.
 

Zaccjósda - Sirály, 2011. január 14. 20:00

Elég későn értem a Sirályba, hogy átvegyem a jegyet, de ekkor is úgy tűnt, hogy én vagyok az első. Nem sokat tévedtem, amikor elkezdődött a darab összesen tizenketten ültünk a nézőtéren. A beengedéskor Tárnok Marica mindenkit egyesével köszöntött és pár kedves szó kíséretében „jóslatokat” is kaptunk tőle.

Tudom, hülyeség, de elég rosszul éreztem magam amiatt, hogy ilyen alacsony az érdeklődés a darab iránt. Pedig nem nekem kéne ebből lelkiismereti kérdést csinálni. Először azt hittem azért, mert péntek van, de másnapra sem volt több jegyfoglalás. Az első sorban ültem, jött utána egy lány, aki szintén kinézte magának az első sort, de először mégsem akart mellém ülni, hisz nem ismerjük egymást, gondolom nem akarta az ismerkedés látszatát kelteni. De végül mégis átült, mert annyira furcsán nézett ki, hogy egy szék kihagyással ülünk ott, így már, mint nagy barátnők nézzük végig a darabot.

kép forrása

Amit, azt kell, hogy mondjam, nem értettem. Nekem úgy tűnt, hogy csak úgy követik egymást a történések, de sok kapcsolatot nem tudtam közöttük felfedezni. A bábozós részek kifejezetten tetszettek, főleg a kis zsinórkezű, zsinórlábú báb, amit 5 pálcikával lehetett mozgatni. A díszletről egyből Tim Burton-nek A halott menyasszony-a jutott eszembe. A hangulata teljesen olyan volt, de még a formavilága is hasonlított. Többször próbálták bevonni, interakcióra késztetni a közönséget, de ilyen alacsony nézői létszám mellett ez inkább csak erőltetetten tudott elsülni.

És akkor most jön a mindenkori dilemmám, hogy hogyan mondjam bármire is, hogy nem volt jó, vagy netalántán azt, hogy rossz volt, ha én magam még olyat sem tudok produkálni. Azért azt nekem is be kell látnom, hogy Gergye Krisztiánnak ez nem egy sikerdarabja. Valamint azt is, hogy azóta, amióta elkezdtem írni a blogot ez a leggyengébb előadás, amit láttam.

Beszélő fejek II. - Thália Új Stúdió, 2011. január 12. 19:30

Az első részét láttam, és tetszett, ami után természetes, hogy meg akartam nézni a másodikat is, de csak húztam, halasztottam, mert a Tháliába egy ideje már nem adnak szakmai jegyet. Kedden végül elhatároztam, hogy munka után elmegyek és megkérdezem, hogy van e még jegyük a másnapi előadásra, ha igen, akkor itt az idő megnézni. Volt, ráadásul last minute akcióban 33% kedvezménnyel. Közben kiderült, hogy a januári Ovibrader előadásokra is van most 30% kedvezmény, megnéztem a programomat, ahol január 18-án ott virított nagy betűkkel, így gyorsan vettem arra is egy jegyet. Szóval Thália-napokat tartok.

A díszlettet megtartották az első részből. A korábbi néggyel szemben most viszont csak három történetet hallhattunk, és különbség még, hogy közülük az egyik egy férfié. Ahogy az előadás végén kifele elcsíptem egy beszélgetés, szerintük az elsőben a történet volt jó a másodikban az előadás, a harmadik meg már sajnos nem hallottam.

Az eladás egy sorozatgyilkos férfi feleségének az elbeszélésével kezdődött. A véletlenül kihallgatott nézőkkel ellentétben a történeten kívül számomra Kováts Adél előadásmódja is megkapó volt. Egy visszavonult tanárnőt, Marjorie-t alakítja, akinek rend- és tisztaságmániája következtében férje kutyája folyamatos súrlódási pontot jelent kettejük között. Így telnek mindennapjaik, amikor is a helyi újságban időről időre felbukkan a hír, hogy egy sorozatgyilkos újabb áldozatot szedett. Ám Marjorie a gyilkosságokról nem akar tudomást venni még azután sem, hogy férjét letartóztatják, és megkezdődik ellene a büntetőper; helyette tökéletesen vezetett háztartásába menekül. Egyszer, a kutyaház takarítása(!) közben megtalálta férje véres nadrág, de nem tudja mi tévő legyen. A férfit végül bizonyíték hiányában felmentik, és miután hazatér, sikerén felbuzdulva még inkább nyeregben érezve magát, feleségét megfélemlítve használja, kutyáját pedig a korábbinál is nagyobb rajongással veszi körül. A sorsdöntő bizonyítékot Marjorie végül visszarejti a kutyaház alá.

A második történet egy pszichésen sérült középkorú férfi és édesanyja története, Graham elbeszélésében. Visszatérve a beszélgetők rövid és velős összefoglalójára: én sem állíthatom, hogy Szervét Tibor alakítása ne lett volna jó, de mindenképp meg kell jegyezzem, hogy mostani karaktere szinte egy az egyben olyan volt, mint az általa megformált Philip az Emberbarátban. Graham napjai önmaga, de főleg idős édesanyja ellátásával telnek. Minden a megszokott napi rutin mentén zajlik, mígnem az asszony az utcán szinte szó szerint belebotlik ifjúkori szerelmébe, aminek következtében felelevenednek a régi emlékek és újra egymásra találnak. Az egyre sűrűsödő közös programjaik Grahamet mindinkább kibillenti érzelmi stabilitásából. Egyszer csak egy, a házukat már egy ideje megfigyelés alatt tartó idegen bekopog az éppen magányos férfihoz, mondván: ön a fia? Én a lánya. Kiderül, hogy gavallér úriember mégsem özvegy, mint ahogy állítja. Felesége életben van, igaz 10 éve mozgásképtelen. Graham anyja eleinte nem akart hinni a fiának, folyamatosan azt szajkózta, hogy vegye be a gyógyszereit s ne képzelődjön, de végül elfogadja a történeket, lenyugszik és újra nyit fia felé.

A harmadik, egyben az utolsó történet Miss Fozzard elbeszélésben elevenedik meg előttünk, akit Moór Marianna alakít. Miss Fozzard egy nagyáruház osztályvezetőjeként dolgozott, amíg testvére szélütést nem kapott. Azóta az ő ápolásának és felépülésének szenteli szinte minden idejét. Egyetlen kikapcsolódása, a pedikűröse visszavonulni készül, de ajánl utódot maga helyett. Miss Fozzardot már első alkalommal megnyerte a férfi finomsága, kedvessége. Visszanyeri életkedvét, testvére mellé fogad egy ápolónőt, visszamegy dolgozni és rövid időn belül már heti rendszerességgel jár az új pedikűröséhez. Ekkor még nem sejti, a későbbiekben pedig már nem kíván tudomást venni a férfi különös perverziójáról, aki kihasználja naivságát, és szexuálisan használja az asszonyt. Ennek hamar híre megy a kisvárosban, igaz Miss Fozzardot bosszantják az inzultusok, amik emiatt érik, de sok mindent nem tesz ellenük. Testvére állapota mindaddig javult, amíg az ápolónő, miután „nem szokványos” szolgáltatásaiért cserébe teljesen lenullázta a beteg bankszámláját el nem utazott egy távoli szigetre. Ekkor az elsőnél sokkal súlyosabb, második szélütés éri. Miss Fozzard ismét részmunkaidőben vállal munkát, új ápolót keres, ezúttal egy férfit. Hogy fizetni tudja kénytelen az egyéb kiadásokat csökkenteni, lemondja a pedikűröst. A férfi ezt nem hagyja annyiban felveti, hogy ezentúl ő fizet majd az asszony társaságáért, Miss Fozzard elfogadja ajánlatát.

Ezzel végződött az előadás. Igaz, szélsőséges élethelyzetek kerültek bemutatásra, de mégis az az érzésünk, hogy a történetek bármelyikünktől származhatna, ami sokban köszönhető a közvetlen, élvezetes előadásmódnak. A mondanivaló komolyságát sok humorral és iróniával enyhítették. Tetszett a darab, azt hozta, ami az első rész után az elvárásom volt. Örülök, hogy végül rávettem magam, hogy eljöjjek a Tháliába.

Nemsenkilény - Trafó, 2011. január 10. 20:00

Egy monológ - amivel könnyen mellé is lehet fogni. Abban az esetben, ha nem jó a történet, vagy gyengébb a színészi alakítás, nem adott más lehetőség, ami felhúzza azt, úgymond mindent egy lapra tesznek fel. Ezért kicsit mindig félve megyek ilyen előadásokra.

Ismét egy Orlai Produkció. Azt kell, hogy mondjam, hogy velük eddig még nem fogtam mellé, s ezzel el is árultam, hogy az előzetes kételyem is alaptalan volt.

Fotó: Orlai Produkciós Iroda

Börcsök Enikő egy autista nőt alakít, aki bár tudatában van állapotának és bár próbálja, de nem tudja kontrollálni rendszeresen visszatérő dühkitöréseit, amit bármilyen apróság kiválhat. Pont ezek a dühkitörések azok, amik szerintem az amúgy remek alakításból kicsikét kilógnak. Igazából sosem láttam még autista ember dührohamát, ezért lehet, hogy alaptalan a kritikám, de nekem nem voltak eléggé drámaiak. Kérdés, hogy drámainak kell e lenniük?

Érdekes dolog az autizmus, „a beteg bezárul saját világába” - olvastam. Nem lehet könnyű sem neki, sem a környezetének. Mint ahogy színpadon megformálni sem. A darab az autista nő egy napját kíséri végig, a napi rutinfeladatokat végzi, miközben a világ, az emberek, önmaga, a betegsége és mindezek viszonyát boncolgatja, amivel saját világát tárja fel előttünk.

A színpadi tér kialakítása jól illeszkedik az autizmus fenti definíciójához, a tágas és sötét színpad közepén egy viszonylag kis helyen, játszódik az előadás. A díszletet a kezdéskor egy Rubik-kocka szerűen, színes kockákból épített szoba és egy hinta alkotja. A későbbiekben a kocka elemeinek mozgatása végtelen lehetőséget tud biztosítani a tér alakítására.

A kockák kék színű oldalaira időnként egy-egy mondatot került fel, amelyekből az előadás végére a következő gondolatsor állt össze:

Volt egyszer egy világ.

A világon egy bolygó.

A bolygón egy földrész.

A földrészen egy ország.

Az országban egy város.

A városban egy lakás.

A lakásban egy szoba.

A szobában egy ember.

Az emberben egy VILÁG!

Megható és elgondolkodtató előadás, igazán szükség van az ilyen produkciókra. Foglalkozni, beszélni kell erről a különös betegségről, hogy minél többen megismerjük és, ha egy autistával találkozunk, tudjunk mit kezdeni a helyzettel. Az elfogadás fontos lépcsőfoka a megismerés.

Harmadik Hang Háza & MOME Vizuális Tanszék: Utópia - Sirály, 2011.január 9. 20:00

Ez az idei első előadásom, azaz makettszínházam. Jó, hogy ők maguk definiálták, mert így precíz lehetek, azt hiszem én élő installációnak neveztem volna. Ráadásul majdnem meg is feledkeztem róla. Kaptam rá meghívót, de akkor valahogy annyi dolgom volt, hogy elsikkadt a többi levelem között. Aztán már műsoron volt, amikor észbe kaptam, hogy jó lenne elmenni, hisz a Harmadik Hangosok korábbi alkotása - a Kiscelli Múzeumban bemutatott Végtelen - is tetszett, végül utolsó nap megnéztük.

kép forrása

Kezdési időnek nem egy időpont, hanem egy intervallum volt megadva - korábbi előadásukhoz hasonlóan -, aminek mi eléggé az elején érkeztünk. Miután bementünk, s megláttam, hogy mit jöttünk megnézni, az első gondolatom az volt, hogy bőven ráértünk volna később is jönni, hisz ez olyan „picike”. Aztán, ahogy közelebb mentünk, és elkezdtem felfedezni, hogy mit is látok, rájöttem, hogy az első benyomásom csalóka volt, valójában egy igen részletgazdag makettről van szó. Budapestet ábrázolta, aminek különböző szegleteiben a mindennapi emberek élik a mindennapi életüket. Az egész közepén végigcsordogáló Duna vizének utánpótlását egy szivattyúval és egy hosszú, vékony csővel oldották meg, aminek segítségével visszavezették a kiinduló pontig.

Annak beazonosításához, hogy ki-kicsoda nagyban segített a rendezőtől kapott vers, azaz leírás. Láthattunk egy tanárt, aki filctollal az őt körülvevő plexi lapokra írva szólította meg és invitálta egy kis játékra, vagy csevegésre a nézőket. Mellette egy szakács készítette végtelenségig ismételt mozdulatsorokkal a főt tojásokat és a tojásrántottát. Volt még egy építész lány, aki folyamatosan kartonpapírházakat épített és bontott, egy öngyilkosjelölt, aki az egész város terhét - építőkockák formájában - cipelte a hátán. Egy srác mással sem volt elfoglalva, minthogy a tükör előtt az arcfestését tökéletesítse, ha a fókuszpontban elhelyezett székre ültünk, a tükör mögül mi is láthattuk elfoglaltságát. Középen volt egy festő, aki az épületek falát festette egyen szürkére, munkáját sosem tudta befejezni, mert, ahogy a festéket utántöltötte, azzal a felette lévő szitán át újabb koromréteg hullott alá a házak falára, és kezdhette előröl. Egy áttetsző hálóval körülvett fülkében táncoslány várt és vágyakozott a simogatások, érintések után. A fülkébe három nyíláson át lehetett benyúlni a hozzájuk erősített kesztyűkön keresztül - hasonló módon, mint a nagy sterilitást igénylő operációknál az orvosok. Egy másik srác a laptop előtt egy interakciós program segítségével különböző utcarészleteket vetített ki az asztalon elhelyezett két tükör(?)felületre, amit annyira nem sikerült megfejtenünk, hogy mi akar lenni. Az egésztől távol, egy kerékpáros hajtotta a biciklijét, ami egyébként a város közvilágításához fejlesztette az áramot, ő a városba soha be nem érő agglomerációban élőt szimbolizálta. Utóbbi elég találó, mert ugye pont a szuburbanizáció és annak negatív hozadékai az egyik dolog, amire a városi bringás közösség igyekszik ráirányítani a figyelmet. A többit is magyarázhatnám, hogy melyik milyen asszociációkat ébresztettek bennem, de szerintem ennek pont az a lényege, hogy mindenki fedezze fel saját magának a látottakban a mondanivalót.

De az tény, hogy minden annyira aprólékosan volt kidogozva, hogy ahányszor körbejártam, és egy-egy helyszín előtt megálltam, újabb és újabb részletekre lettem figyelmes, mint a kis tálkában a halak, a periszkópok, a kifeszített pauszpapírokon végigcsorgó víz hogyan formálja azokat, és így tovább…

kép forrása

Jó hír azoknak, akik lemaradtak róla, de mégis szívesen megnéznék, hogy a Prágai Quadriennálé magyar pavilonjában találkozhatnak vele. De ha nem akarnak ennyire messze menni, reméljük tavasszal a Trafóban is lesz rá alkalmuk.