Batik (J): Érintés / Shoku - Trafó, 2013.09.24. 20:00

Az idén 15 éves Trafó nemrég tartotta évadnyitó sajtóreggelijét. Azon túl, hogy nem minden évad kezdetén van ekkora hacacáré volt szó Pinochetről, összművészeti előadásokról, erősödő nemzetközi kapcsolatokról, kötelező koncertekről, a fiatalok felé történő nyitásról, megújuló Trafó klubról és arról, hogy keresik annak a háromszázezer budapesti kivándorlónak az utódját, akik a Trafó potenciális célközönségéből is hiányoznak. Saját bevallásuk szerint a szép kerek évfordulón kívül az utóbbi, számukra kellemetlenebb tény késztette őket a sajtó efféle - amire az elmúlt 5 évben nem is volt példa - megvendégelésére.

A hallottak alapján ismét érdekes évadnak nézünk elébe. Ez alól a Batik társulatnak az Itt van Japán! 3. Előadóművészeti Fesztivál keretein belül bemutatott, a női lelket mély érzelmekkel boncolgató Érintés című darabja sem képez kivételt. A csak női táncosokból álló társulat rendkívül erőteljes és intenzív előadása teljes ellentmondásban áll azzal a képpel, ami a magamfajta, Japánt még meg nem járt, nyugati társadalomban szocializálódott egyén fejében él arról, ahogy a japánok kimutatják - vagy inkább ki nem mutatják - érzelmeik. Ezt az ellentmondást csak fokozza, hogy a darabbal a frusztrációk és kétségek kifejezésére vállalkoztak, aminek eredménye, ha nem is sokkoló, de erősen ledöbbentő hatású. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy japánban az előadás a végletekig megosztja közönségét, vagy nagyon szeretik, vagy egyszerűen csak utálják.

Külön érdekesség, hogy alkotója nem készült koreográfusnak. Az előadást követő, Ikuyo Kuroda rendező-koreográfussal folytatott beszélgetésből - azért csak vele, mert a táncosok arra hivatkozva, hogy ők beszédre nem, csak táncos szereplésre vannak felkészülve - kiderült, hogy az Érintés legelső, egyben máris koreográfusi díjat nyert darabja egy belülről fakadó késztetés eredménye. Az előadást immár 11 éve tartják repertoáron, de nem érzik önismétlésnek és az évek során vajmi keveset veszthetett aktualitásából. Kuroda úgy fejezte ki magát, hogy a táncosok idővel megértik a mozgást és a testük befogadja azt, ilyenkor a közönségnek is könnyebb dolga van. Ekkor újra dolgozni kezdenek rajta, amitől természetesen változik a darab. Arra a kérdésre, hogy amikor meghívást kaptak a Trafóba mégis miért erre az előadásra esett a választásuk, Kuroda csupán ész érven alapuló válasza az volt, hogy bár felmerült az is, hogy egy frissebb alkotást hozzanak, de annak annyira veszélyes(?) a díszlete, hogy erről hamar letettek. Az biztos, hogy az Érintés díszlete - nem is lévén - veszélytelen, helyette a mozgásra, arra a kevés kellékre, amit használnak és a zenére helyeződik a hangsúly.

Képek forrása

Az Érintés nem egy könnyed táncelőadás és talán az átlagnál nehezebben is dekódolható, mégis nagyon érdekes az az alkotás és a tánc iránt mind a rendezőnek, mind a táncosoknak tanúsított alázata, amit ez az előadás oly szépen példáz. Sokakból itthon sem hiányzik az alázat, a szinte mégis kézzel tapintható különbség az eltérő kulturális gyökerekben keresendő. Ami különbségtől persze egyik sem lesz jobb, vagy rosszabb, csak más.

Visszakanyarodva a sajtótájékoztatóhoz, számomra talán a legfontosabb információja az volt, hogy tavasszal visszatér a Trafó színpadára a Jég. Izgatottan várom! Mint ahogy a Batik újabb darabját is, mert biztosan hívják majd még őket.

Frenák Pál Társulat: X&Y - Trafó, 2013.04.21. 20:00

A Frenák Pál Társulat új bemutatóját április közepén négy egymást követő este is teltházzal játszották a Trafóban. Nem kérdéses, a társulat állandó és magas színvonalú munkájával már régen kinevelte stabil közönségét, amely közönség az X&Y láttán sem csalódhatott elvárásaiban.

Kép forrása

Igaz ez magára a rendezőre is. Korábbi interjúkban és közönségbeszélgetéseken Frenák egyértelműsítette, hogy koreográfiáival nem akar a nézőknek semmit sem megmondani és, hogy kevés dolog áll tőle távolabb, mint amikor az előadásaiba a hozzáértők bele szeretnék magyarázni, hogy valójában mit is gondolhatott alkotás közben. Az az érzésünk, hogy utóbbi részletezésébe annak intimitása miatt még akkor, ha kifejezetten kérik tőle sem szívesen kezd bele. Egyszerűen nem tesz mást, mint az élete folyamán őt ért impressziókat a tánc és a testbeszéd nyelvén feldolgozva saját önkifejezését keresi, a nézőkre pedig rábízza, hogy mindenki maga dekódolja az éppen látott produkciót. Nem történt ez másként most sem. Az előadást követő reakciókból pedig leszűrhető, hogy annak ellenére, hogy könnyen értelmezhetőnek tartották, szinte kivétel nélkül mindenkinek más és más mondanivalót hordozott a darab. Tehát a rendező maximálisan elérte fenti célját: a dekódolás megtörtént, mégpedig ahány, annyi féle.

Kép forrása

A cím az X és Y kromoszómára utal, a két táncművész, Marie-Julie Debeaulieu és Holoda Péter szerepe - az előadás kevés híján egy duett - pedig Ádámot és Évát formálja meg. Egy kis létszámmal dolgozó koreográfia mindig fárasztóbb a táncosoknak, mert szinte folyamatos aktív jelenlétet követel tőlük. Ez magyarázatot ad az előadás hullámzó dinamikájára is, mert ahhoz, hogy végig tudják táncolni, időnként egy-egy szusszanásnyi pihenőt közbe kell iktatni, ráadásul a térkialakítás sem könnyített feladatukon. Frenáktól mondhatni megszokott motívum a táncosok instabil környezetbe helyezése. A darab díszletét egy, a térben keresztben kifeszített háló adja, amin mozogni is komoly koncentrációt igényel, nem hogy táncolni. Minden nehézség ellenére pontos és szép mozdulatsorok követik egymást talajon és hálón egyaránt, amiért a duónak maximális elismerés jár. Az előadás letisztult, minimál díszlete erősen karakteressé teszi a színpadot, egyben költségkímélő - és a függetleneket sújtó elvonások ismeretében praktikus - megoldás. Ezt a karakterességet tovább domborítja a fények használata.

Kép forrása

A darabban maga a társulat vezetője is feltűnik, Ádám és Éva párhuzamát követve, mintegy a teremtő szerepében; akinek az előadás végén látható tánca - mint sikerrel végzett munkáját ünneplő örömtánc - magában egyesíti a férfit és a nőt, méltó koronájaként a korábban látottaknak. Ezek után kevesekben marad kétség afelől, hogy hazánk egyik legjobb társulatát láthatta.

Titkos Társulat - Tünet Együttes: Az álom féltestvére - Trafó, 2013. január 20. 21:00

Az idei első előadás feladta a leckét. Hogy így lesz, kapiskáltam már a darab közben is, amikor a halkan hozzám intézett: Nos, erről mit fogsz írni? kérdésre ahelyett, hogy megnyugtatóan visszasúghattam volna, hogy már most igen határozott elképzeléssel rendelkezek, a válaszom kimerült annyiban, hogy éppen ezen gondolkozok én is. Igaz, ekkor még titkon bíztam abban, hogy az előadást követő beszélgetés majd meghozza az ihletet, de az azóta eltelt jó pár nap mégis csak az első sejtésem igazolta.

Fotó:Drucker Dávid

A nézőtérről kisétálva egyetlen dolog volt amit biztosan állíthattam, hogy én ezt nem értem. A magyarázatot kínáló befejezést hiányolva elképzelni sem tudtam, hogy az alkotók célja a darabbal mi volt, és csak értetlenül álltam - vagy éppen ültem - a látottak előtt. Persze ehhez hozzátartozik, hogy jó szokásomhoz híven most is minden előzetes utánaolvasás nélkül foglaltam a jegyeket, ellenkező esetben azért lett volna némi fogalmam; mint valami garancia, hogy itt bizony csakis jó dolgot láthatunk, a Tünet Együttes, Tóth Ildikó és Nagy Zsolt neve vitt a Trafóba.

A beszélgetés az alkotókkal végül megnyugtatott. Nem csak én gondolom befejezetlennek a darabot, az egyébként közös improvizációk során formálódó és fejlődő előadással valóban nem készültek el a bemutatóra. Érdekes volt erről és, hogy ennek mekkora jelentőséget tulajdonítanak, a szereplők különböző álláspontját megismerni. Míg Nagy Zsolt szerint ez teljesen rendben van így, hiszen egy darab sosincs igazán készen, előadásról-előadásra dinamikusan változik, amit megfordítva, minden fázisa tekinthető akár befejezettnek is, addig Stefanovics Angéla hozzászólásaiból az érződött ki, hogy számára bizony zavaró ez a fajta "farkatlanság". A darab végének a hiányát én nem azért találom problematikusnak, mert így nem kaptunk egy megoldást, amivel feloldanák a szituációt, ez nem lenne gond, hiszen a nézőt csak gondokozásra késztetik a lehetséges végkifejletek végigpörgetésével, egyszerűen összecsapottnak tetszett a vége, az jött le belőle, hogy ami, ha csak ötlet szintjén is, de már megvan, azt mind meg akarják mutatni. Mindezt ráadásul a korábbi cselekmény ritmusához képest felgyorsítva, már már kapkodva tették. Jó példa erre Gőz István nagyon is kiforratlan szerepe.

Fotó: Drucker Dávid

Az előadásban feldolgozott téma a halál. Hogyan kezeljük azt, amikor tudjuk, hogy szeretteink közül valakinek már csak megszámlálható napjai vannak hátra? Hogyan viszonyulunk ehhez a személyhez? Hogyan próbálunk érte minden tőlünk telhetőt megtenni, nem elfogadva a megmásíthatatlant? Hogyan próbáljuk átvállalni vagy legalábbis kivenni a részünket a szenvedéseiből? Ezekhez a kérdésekhez komolyságuk ellenére is szellemesen közelítenek az alkotók, némelyik drámai jelenet élét már-már abszurditással ütve el. De nincs ez másként a való életben sem, igen is vannak olyan helyzetek, amikor a humor és/vagy az önirónia az egyetlen eszköz, ami segíthet abban, hogy emelt fővel éljünk túl.

Izgalmasnak tartom az együtt dolgozás eféle megnyilvánulását, amikor a rendező csak terelgeti a színészeket, maximálisan teret engedve az improvizációnak, hogy személyes élményeiket és azok hatásait vigyék a darabba. Ez a fajta rendezői koncepció nem ismeretlen a táncelőadásoknál sem, ha nem eleve gyakoribb, mindenesetre jó kapocsnak bizonyult a Titkos Társulás és a Tünet Együttes közös munkájához. Az, hogy Tóth Ildikó is csatlakozott ehhez az együttgondolkodáshoz külön üdvözlendő. Apropó, közös munka, a Tünetesek szerepét azért én keveslem a darabban, közülük összesen ketten, és mondhatni mellékszerepben tűntek csak fel.

Fotó: MTI/Kallos Bea

Az előadást látva többekben felmerülhet a kérdés, hogy a Trafó homogén tere nem túl nagy ehhez a produkcióhoz? Számukra ott a megnyugtató válasz, hogy a koncepció részét képezi a térrel való játék, úgy széltében, mint hosszában; gondoljunk csak arra, ahogy a mélységet használják az egészen a nézők közé ültetett jelenetektől, a háttérben zajló, más jelenetekhez szinte már csak aláfestésként szolgáló, azokkal párhozamosan bemutatottakig.

A fentiek után és mert olyan fontos kérdéskört feszegetnek, ami mindannyiunkat foglalkoztat, de mégsem beszélünk róla, vagy legalábbis nem eleget, kíváncsian várom a február végi előadásokról megjelenő kritikákat, amikorra is vélhetően már befejezett lesz a darab.

Trafó - 2012. június 19. 18:30

Ma a Trafó kor-szak-záró-buliját láttam...

Volt ott minden és mindenki. A színpadról Harcsa Veronika, MC Sena, Anselmo Crew, Palya Bea, Rutkai Bori, Kistehén, Kiss Erzsi, DJ Bootsie, Zagar (egy valakit kihagytam.. bocsi srácok, elfelejtettem a formáció nevét) ünnepelte az eddigi Trafót, de túlzás nélkül állíthatom, hogy az is mind ott volt, aki nem lépett fel. Természetesen mindannyian megosztották személyes kötődésüket a Trafóhoz, ki programújságot hordott ki, kinek minden eddigi lemezbemutatója itt tartatott, ki ügyeket intézett évekig a Háznak. A fellépők meleg-mikrofonváltásai közben pedig a TÁP-osok szórakoztatták a nagyérdeműt, már aki bírta a megrekedt hőséget, és az egyre fogyó oxigént - igaz mindenki hamar rájött, hogy kint sem jobb a helyzet, de kint legalább lehet dohányozni.

Az est folyamán, amikor (ha nem is végig, de) ott voltam örültem, hogy részese lehetek ennek az eseménynek. Körbenéztem és mindenfelől a színpadról ismerős, már-már baráti arcok vettek körül. Érdekes barátság az ilyen, amikor a sok kapott élmény következtében már jó ismerősként tekintesz színészre, zenészre, táncosra.
Amikor ott voltam örültem, valahogy úgy, mint ahogy annak a katartikus élménynek az Új Színházban, ahol állva, a színészekkel együtt sírva újra és újra visszatapsoltuk az utolsó Don Carlos-t. Magával ragadott az élmény.
Hazafele viszont egyre rosszabb érzés, gombóc a gyomorba és végtelen szomorúság kerített hatalmába. Miért van szükség az értéket teremtő helyek ilyen mértékű (nem találok rá jobb szót) rombolására?
Kezdődött a sor a József Attila Színházzal, ami bár nem kapott akkora visszhangot, mint az azt követő Új Színház és Gödör, utánuk a Budapesti Kamaraszínház, a Sirály, most meg a Trafó is beállt a sorba. Héékás, bezárni NEM MENŐ! - kiáltanék fel legszívesebben, miközben félek eljátszani a gondolattal, hogy vajon mi lehet a folytatás?! Minden esetre ilyen mértékű támogatás- és forrásmegvonás mellett nem túl rózsás a forgatókönyv. Tudom, hogy a csúcson kell abbahagyni, akkor meg a jó dolgokkal miért lenne ez másként, de csak ezért mégsem kellene...

A jó hír viszont, hogy a ma esti buli előtt már napokkal minden jegy elkelt. Per pillanat, ha mást nem is tudtak tenni, de jelenlétükkel és támogatásukkal (igaz, nem az a bizonyos és legendás valójában csak jelképes 100Ft-os belépő vagy az az egy fröccs ára - mert nem hiszem, hogy bárki is ivott volna még egyet a meleg, buborékból is kifogyóban lévő szódából készített frissítőből - amit fogyasztottak számít) tényleg sokan kifejezték szimpátiájukat a Trafó és vele együtt a kortárs művészetek irányába.

Nagyon szimpatikus a szervezés hozzáállása, miszerint nem búcsúzkodnak, vagy ne adj isten nem a jövőt siratják, hanem az eddig elért eredményeket ünneplik, mégis szívbemarkoló és megható volt amikor Vajdai Vilmos átadta Szabó Györgynek a Trafó méretarányos karton makettjét mondván, mi Neked adjuk a Házat.

Ma este még a meleg fröccsöt is elnéztük, hisz ma van a Trafó záróbulija, ha nem is végleg zár be, a Kamaraszínháznál mindenképp szerencsésebb, hisz az épület életében csak egy nyári szünet következik két évad között, de ahogy az est neve is jelzi az eddigi alapító-igazgató, Szabó György eltávolításával egy 13 évig tartó korszak zárul le.

Mundruczó Kornél: Szégyen - Trafó, 2012. június 18. 20:30

Sokat vártam a darabtól és persze jó is volt, egy szóval sem mondhatom, hogy ne lett volna az, de számomra mégsem volt az az átütő élmény, mint amire elöljáróban számítottam. Az előadás előtt pár nappal beleolvastam a HVG interjújába, amiből szintén azt a következtetést vontam le, hogy itt valami erőset fogok látni, ezzel szemben aznap este hazaérve és az e-maileket megválaszolva a csajoknak a következő összefoglalót írtam: érdekes volt a ma esti ea//kicsikét most a hatása alatt vagyok//lehet írok majd róla a blogomra (://s aztán bepótolok minden elmaradást (az egymondatosokat...). Ez azért nem az az áradozó, hú-de-milyen-jó-volt, vagy olyan élmén volt, hogy szóhoz sem jutok első reakció. Viszont egy valami biztos, már egy ideje érlelődött bennem, hogy fel kellene éleszteni a blogot, és a Szégyen volt az, amit megnézve ezt először komolyan is gondoltam (az más kérdés, hogy másnap a Trafó korszakzáró bulija volt az, amiről hazaérve belecsaptam a lecsóba - és ezzel most egy kicsit időzavarba is kerültem, hisz a blog szerint az még csak holnap lesz).

képek - Kővágó Nagy Imre

Az előadás nagyon erősen kezdett, amolyan a dolgok közepébe vágva megerőszakoltak egy lányt, mindenféle köntörfalazás nélkül és abszolút naturálisan szemléltetve magát az aktust is. Ez azért is érdekes, mert ekkor még azontúl, hogy leszbikus és épp elhagyta a barátnőjét valamint, hogy dohányzik más egyebet nem (igaz, sokkal többet a darab végére sem) tudunk róla. Ennek következtében nem alakulhatott ki bennünk az irányába semmilyen szimpátia sem, legalábbis olyan, ami nem az első benyomáson alapszik, hanem a kibontott karakteren, így nem maradt más, csak az együttérzésünk, amire építeni tudtak. Ez működött.
A következő jelenet alatt csak úgy mellékesen a háttérben egy videofelvételt vetítettek arról, hogy két fehér rendőr felváltva hecceli a kutyáját, hogy azok egy fekete emberre támadjanak, természetesen időről időre sikerrel járnak, a kutyák meg nem mindig eresztenek az első parancsszóra. Nem tudom, hogy csak az előzményekkel összeadódva, vagy ez magában is ennyire sokkoló lett volna, de amíg ment, nem bírtam levenni a szemem a tévékről, pedig ezáltal viccekről is lemaradtam. A kutyák ilyen fajta beteges és csakis öncélú erőszakra való használása nálam kiveri a biztosítékot.

A kutyás vonulat ezután is megmaradt, sőt a darab végére felerősödött olyannyira, hogy az nekem már egy kicsit sok is volt. Pedig jól játszották, de számomra az, hogy szinte minden színészből kutya lett nem jött be. Ami talán ennél fontosabb, nem is jött át teljesen az üzenete. Talán olyasmit tudok belemagyarázni az utolsó jelenet alapján, hogy mindegy, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, milyen társadalmi státuszt értünk el, a halál, szebb szóval a lelkünk megmérettetése pillanatában ezek mind nem számítanak.

De ne szaladjunk ennyire előre, volt közben még egy kutyás rész, ráadásul ami az este folyamán a leginkább megérintett, nevezetesen a Miska (legalábbis a darabban így hívták), egy hús-vér szálkás szőrű tacskó története, a kedvencem. Először is nagyon jól játszott ő is, olyan kelletlenül, mint akinek nem fűlik a foga ehhez az egészhez, vagy mintha nagyon meg lenne illetődve. Határeset, nehezen tudok dönteni a kettő közül, hogy melyiket alakította, de mindegy is, arról meg vagyok győződve, hogy nem esett neki rosszul a szereplés. Volt olyan, hogy körülbelül 10 percig feküdt szinte mozdulatlanul egy asztalon azután is, hogy otthagyták egyedül, mert a darab az ő jelenete után folytatódott tovább immár más helyszínnel a fókuszban. Ő meg csak feküdt ott, ahol hagyták, közben annyit csinált csak, hogy egy idő után az oldaláról átfordult a hátára.
Szóval a Miska jelenete. Miután az örökbefogadó gazdája (egyébként a darab főszereplője) elhagyta és a menhelyen, vagy inkább a sintértelepen ismét rátalált, akkor jött az agonizálás, hogy nézzen bele a szemébe - és a kutya szőrét elhúzták a szeme elől -,  mit lát? Mit tud kiolvasni belőle? Azt, hogy csak szeretetre van szüksége, törődésre. Maga ezt nem tudja megadni neki. Akkor már az is jobb, ha elaltatjuk. Tessék, itt van a tű, mindig rám marad a piszkos munka, most adja be neki az injekciót maga. Miska meg csak csak feküdt ott, tűrte, hogy ennyire emelt hangon és feszült légkörben játszanak vele. Édes volt!

Egyébként sokszor pont, hogy az élő kutya jelenléte volt az, ami megenyhítette az adott pillanat élét, Miskára nézve mindig elmosolyodtam magam, hogy milyen aranyos, elterelve ezzel a figyelmem a komoly gondolatok nem tudtak kellőképpen elmélyülni bennem. Ehhez jön még hozzá az is, hogy egy idő után számomra már túl sok volt az erőszak, ráadásul a céltalan erőszak, amivel nem tudom, hogy mit akartak kifejezni. Mint ahogy a Coetzee könyvét nem olvasva, az előadás végére nekem az is nyitott kérdés maradt, hogy a lányt, akit az elején megerőszakoltak és ezután is folyamatosan sakkban tartanak, mi az, ami visszatartja attól, hogy odébbálljon, hogy valahol máshol kezdjen új életet? A fent már idézett interjúban végül megtaláltam, hogy ez a kérdés nem csak nekem okozott nagy fejtörést, de ha az alkotók meg is kapták rá a választ, azt nem sikerült maradéktalanul átültetni a darabba.

 A színészek persze egytől egyik mindenféle megerőltetés nélkül profik voltak. Mondjuk egy ilyen jól összeválogatott, és összeszokott - egyedül a főszereplőt alakító Zsótér Sándor volt az, aki most játszott velük először - csapattól inkább azon kéne csodálkozni, ha nem a tőlük megszokott színvonalat hoznák. Az, hogy egy-egy rögtönzött bandává összeállva személyesen adják a zenei aláfestést szintén nem idegen tőlük, ennek megfelelően odaillőek és erősek voltak a zenei részek is.
Rendhagyónak nem mondható, de annál jobb ötlet volt az élő tücskök használata, akik, amikor rázendítettek tényleg a falu széli vidéki ház képzetét teremtették meg.

Visszakanyarodva az első gondolathoz összességében jó volt a darab, de felmerül bennem a kérdés, hogy miért van az, hogy az annyira várt átütő hatás elmaradt, és hogy leginkább a kiszolgáltatott állatokhoz való viszonyunk érintett meg? Vajon túlzott elvárásokat támasztottam volna már előre? Vagy csak egyszerűen nem voltam eléggé befogadó? Netalán mostanában kritikusabb lennék, mint korábban? Ezek olyan kérdések, amik nem először fogalmazódtak meg bennem, de még mindig keresem a választ.

És, ha valakit annyira furdalna a kíváncsiság, hogy mik lehetnek azok az egymondatosak amikkel majd "bepótolok minden elmaradást", azt megnyugtatom, hogy már nem kell sokáig várnia rájuk.

united sorry - Tünet Együttes: Propaganda! - Trafó, 2011. február 26. 20:00

Felgyorsult világunkban a túlpörgés, a túlhajszoltság és a kiégés elleni reakcióként egy mozgalom a lassú életet hirdeti (slow life). Lassú élet, lassú város, lassú étkezés, lassú szex, e gondolatmenet mentén hamar eljutunk a lassú színházig is. Ez miért is érdekes nekünk? Mert a united sorry (A/NL) és a Tünet Együttes legújabb közös darabjukban a lassú színházzal kísérleteznek. És azt kell mondjam, hogy nem is rosszul! Sőt mi több, nekem is felettébb ügyesen sikerült adoptálnom a lassú élet szellemiségét, ha azt nézzük, hogy több, mint két hét telt el azóta, hogy a darabot láttam, és csak most írok róla.

Ami engem teljesen megdöbbentett, az a feldolgozott téma aktualitása. Propaganda! Célja az emberek véleményének befolyásolása, meggyőzése, leggyakrabban a politika használja.

Nem tudom, hogy ez mennyire szándékos, vagy véletlen és mennyire kapcsolódik a mai belpolitikai helyzethez, minden esetre ha valaki párhuzamot szeretne vonni, azt nagyon könnyen megteheti, pedig a darab rendezőpárosa - egy osztrák és egy holland művész személyében - külföldi származású. Nem ez az első alkotásuk, amivel politikai vonatkozású témát járnak körül, valamint egy-egy darab létrejöttének nagyobb az átfutási ideje, minthogy azt mondhatnánk, hogy ezt a jelenlegi kormány durva propagandakommunikációja ihlette volna, de egy biztos, az időzítés meglehetősen telitalálatos, amennyiben ebből a szemszögből szeretnénk értelmezni.

Az előadást megelőzően beszélgetés volt az alkotókkal. Erről lemaradtam, pedig így utólag elolvasva az érintett témákat, érdekes lehetett. Ami vicces benne, hogy nem is jártam messze, pont a szomszédban söröztünk, igazából szinte az egész napomat a kilencedik kerületben töltöttem. Délelőtt csoportos intézménylátogatáson voltunk a a Müpában és a Nemzeti Színházban (az igazán izgi, kulisszák mögötti helyekre sajna nem kukucskálhattunk be), utána beültünk egy helyre enni és beszélgetni, végül sörözni. Viszont ha előre tudom, hogy van ez a beszélgetés, biztosan elmentem volna, már csak azért is, mert pont belefért volna az időmbe.

fotó: Dusa Gábor

Az előadás a én és a minket folyamatosan érő külső impulzusok viszonyát boncolgatja. Bár lehet, hogy a korábban elfogyasztott két korsó sör is segített a darab ritmusának magamévá tételében, de ez a lassú színházasdi nekem bejött. Az, hogy lassú, nem azt jelenti, hogy mindent lassított felvételben látunk bár, ha nem is erre, de hasonlóra is volt példa, hanem inkább azt, hogy két történés között hosszabb lélegzetvételű szünetek telnek el. Ez lehetőséget ad arra, hogy az elhangzott vagy megtörtént eseményt nyomatékosítsák. Vagy épp időt ad a nézőnek a mélyebb befogadásra, értelmezésre. Akár még az azon való elgondolkodásra is, így teljesen más viszonyba kerül a darabbal, nem csak utólag van lehetősége feldolgoznia azt.

Számomra mindenképp érdekes és eddig nem látott színházi forma a lassú színház, és nem csak a kísérletező kedvű nézőknek ajánlom. Valamint az is biztos, hogy ezentúl megpróbálom majd a lassú élet szemléletét jobban magamévá tenni. Nem telezsúfolni a napjaimat, rohanni egyik helyről a másikra, hogy még ez is beleférjen, hanem szépen megadni a módját mindennek. Ez által az átélt élmények tartalmasabbak lesznek, minőségileg többet érnek. Nem kell semmit sem elkapkodni. Sőt, igyekszem majd többet gyalogolni is, például, ha csak pár saroknyira van az úti célom. Persze, azért nem szabad átesni a ló túloldalára sem, a Pató Pál uras „Ej, ráérünk arra még!” hozzáállással.

Nemsenkilény - Trafó, 2011. január 10. 20:00

Egy monológ - amivel könnyen mellé is lehet fogni. Abban az esetben, ha nem jó a történet, vagy gyengébb a színészi alakítás, nem adott más lehetőség, ami felhúzza azt, úgymond mindent egy lapra tesznek fel. Ezért kicsit mindig félve megyek ilyen előadásokra.

Ismét egy Orlai Produkció. Azt kell, hogy mondjam, hogy velük eddig még nem fogtam mellé, s ezzel el is árultam, hogy az előzetes kételyem is alaptalan volt.

Fotó: Orlai Produkciós Iroda

Börcsök Enikő egy autista nőt alakít, aki bár tudatában van állapotának és bár próbálja, de nem tudja kontrollálni rendszeresen visszatérő dühkitöréseit, amit bármilyen apróság kiválhat. Pont ezek a dühkitörések azok, amik szerintem az amúgy remek alakításból kicsikét kilógnak. Igazából sosem láttam még autista ember dührohamát, ezért lehet, hogy alaptalan a kritikám, de nekem nem voltak eléggé drámaiak. Kérdés, hogy drámainak kell e lenniük?

Érdekes dolog az autizmus, „a beteg bezárul saját világába” - olvastam. Nem lehet könnyű sem neki, sem a környezetének. Mint ahogy színpadon megformálni sem. A darab az autista nő egy napját kíséri végig, a napi rutinfeladatokat végzi, miközben a világ, az emberek, önmaga, a betegsége és mindezek viszonyát boncolgatja, amivel saját világát tárja fel előttünk.

A színpadi tér kialakítása jól illeszkedik az autizmus fenti definíciójához, a tágas és sötét színpad közepén egy viszonylag kis helyen, játszódik az előadás. A díszletet a kezdéskor egy Rubik-kocka szerűen, színes kockákból épített szoba és egy hinta alkotja. A későbbiekben a kocka elemeinek mozgatása végtelen lehetőséget tud biztosítani a tér alakítására.

A kockák kék színű oldalaira időnként egy-egy mondatot került fel, amelyekből az előadás végére a következő gondolatsor állt össze:

Volt egyszer egy világ.

A világon egy bolygó.

A bolygón egy földrész.

A földrészen egy ország.

Az országban egy város.

A városban egy lakás.

A lakásban egy szoba.

A szobában egy ember.

Az emberben egy VILÁG!

Megható és elgondolkodtató előadás, igazán szükség van az ilyen produkciókra. Foglalkozni, beszélni kell erről a különös betegségről, hogy minél többen megismerjük és, ha egy autistával találkozunk, tudjunk mit kezdeni a helyzettel. Az elfogadás fontos lépcsőfoka a megismerés.