Az idén 15 éves Trafó nemrég tartotta évadnyitó sajtóreggelijét. Azon túl, hogy nem minden évad kezdetén van ekkora hacacáré volt szó Pinochetről, összművészeti előadásokról, erősödő nemzetközi kapcsolatokról, kötelező koncertekről, a fiatalok felé történő nyitásról, megújuló Trafó klubról és arról, hogy keresik annak a háromszázezer budapesti kivándorlónak az utódját, akik a Trafó potenciális célközönségéből is hiányoznak. Saját bevallásuk szerint a szép kerek évfordulón kívül az utóbbi, számukra kellemetlenebb tény késztette őket a sajtó efféle - amire az elmúlt 5 évben nem is volt példa - megvendégelésére.
A hallottak alapján ismét érdekes évadnak nézünk elébe. Ez alól a Batik társulatnak az Itt van Japán! 3. Előadóművészeti Fesztivál keretein belül bemutatott, a női lelket mély érzelmekkel boncolgató Érintés című darabja sem képez kivételt. A csak női táncosokból álló társulat rendkívül erőteljes és intenzív előadása teljes ellentmondásban áll azzal a képpel, ami a magamfajta, Japánt még meg nem járt, nyugati társadalomban szocializálódott egyén fejében él arról, ahogy a japánok kimutatják - vagy inkább ki nem mutatják - érzelmeik. Ezt az ellentmondást csak fokozza, hogy a darabbal a frusztrációk és kétségek kifejezésére vállalkoztak, aminek eredménye, ha nem is sokkoló, de erősen ledöbbentő hatású. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy japánban az előadás a végletekig megosztja közönségét, vagy nagyon szeretik, vagy egyszerűen csak utálják.
Külön érdekesség, hogy alkotója nem készült koreográfusnak. Az előadást követő, Ikuyo Kuroda rendező-koreográfussal folytatott beszélgetésből - azért csak vele, mert a táncosok arra hivatkozva, hogy ők beszédre nem, csak táncos szereplésre vannak felkészülve - kiderült, hogy az Érintés legelső, egyben máris koreográfusi díjat nyert darabja egy belülről fakadó késztetés eredménye. Az előadást immár 11 éve tartják repertoáron, de nem érzik önismétlésnek és az évek során vajmi keveset veszthetett aktualitásából. Kuroda úgy fejezte ki magát, hogy a táncosok idővel megértik a mozgást és a testük befogadja azt, ilyenkor a közönségnek is könnyebb dolga van. Ekkor újra dolgozni kezdenek rajta, amitől természetesen változik a darab. Arra a kérdésre, hogy amikor meghívást kaptak a Trafóba mégis miért erre az előadásra esett a választásuk, Kuroda csupán ész érven alapuló válasza az volt, hogy bár felmerült az is, hogy egy frissebb alkotást hozzanak, de annak annyira veszélyes(?) a díszlete, hogy erről hamar letettek. Az biztos, hogy az Érintés díszlete - nem is lévén - veszélytelen, helyette a mozgásra, arra a kevés kellékre, amit használnak és a zenére helyeződik a hangsúly.
Az Érintés nem egy könnyed
táncelőadás és talán az átlagnál nehezebben is dekódolható, mégis nagyon érdekes az az alkotás és a tánc iránt mind a rendezőnek,
mind a táncosoknak tanúsított alázata, amit ez az előadás oly szépen példáz. Sokakból itthon sem hiányzik az alázat, a szinte mégis kézzel tapintható különbség az eltérő kulturális gyökerekben keresendő. Ami különbségtől persze egyik sem lesz jobb, vagy rosszabb, csak más.
Visszakanyarodva a sajtótájékoztatóhoz, számomra talán a legfontosabb információja az volt, hogy tavasszal visszatér a Trafó színpadára a Jég. Izgatottan várom! Mint ahogy a Batik újabb darabját is, mert biztosan hívják majd még őket.
A hallottak alapján ismét érdekes évadnak nézünk elébe. Ez alól a Batik társulatnak az Itt van Japán! 3. Előadóművészeti Fesztivál keretein belül bemutatott, a női lelket mély érzelmekkel boncolgató Érintés című darabja sem képez kivételt. A csak női táncosokból álló társulat rendkívül erőteljes és intenzív előadása teljes ellentmondásban áll azzal a képpel, ami a magamfajta, Japánt még meg nem járt, nyugati társadalomban szocializálódott egyén fejében él arról, ahogy a japánok kimutatják - vagy inkább ki nem mutatják - érzelmeik. Ezt az ellentmondást csak fokozza, hogy a darabbal a frusztrációk és kétségek kifejezésére vállalkoztak, aminek eredménye, ha nem is sokkoló, de erősen ledöbbentő hatású. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy japánban az előadás a végletekig megosztja közönségét, vagy nagyon szeretik, vagy egyszerűen csak utálják.
Külön érdekesség, hogy alkotója nem készült koreográfusnak. Az előadást követő, Ikuyo Kuroda rendező-koreográfussal folytatott beszélgetésből - azért csak vele, mert a táncosok arra hivatkozva, hogy ők beszédre nem, csak táncos szereplésre vannak felkészülve - kiderült, hogy az Érintés legelső, egyben máris koreográfusi díjat nyert darabja egy belülről fakadó késztetés eredménye. Az előadást immár 11 éve tartják repertoáron, de nem érzik önismétlésnek és az évek során vajmi keveset veszthetett aktualitásából. Kuroda úgy fejezte ki magát, hogy a táncosok idővel megértik a mozgást és a testük befogadja azt, ilyenkor a közönségnek is könnyebb dolga van. Ekkor újra dolgozni kezdenek rajta, amitől természetesen változik a darab. Arra a kérdésre, hogy amikor meghívást kaptak a Trafóba mégis miért erre az előadásra esett a választásuk, Kuroda csupán ész érven alapuló válasza az volt, hogy bár felmerült az is, hogy egy frissebb alkotást hozzanak, de annak annyira veszélyes(?) a díszlete, hogy erről hamar letettek. Az biztos, hogy az Érintés díszlete - nem is lévén - veszélytelen, helyette a mozgásra, arra a kevés kellékre, amit használnak és a zenére helyeződik a hangsúly.
 |
| Képek forrása |
Visszakanyarodva a sajtótájékoztatóhoz, számomra talán a legfontosabb információja az volt, hogy tavasszal visszatér a Trafó színpadára a Jég. Izgatottan várom! Mint ahogy a Batik újabb darabját is, mert biztosan hívják majd még őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése