Zsámbékról észak felé hajtva körülbelül 1,5 kilométerre található az az ex-rakétabázis, ami a '90-es évekig Budapest légterét volt hivatott védeni és aminek a helyén alakították ki a mai Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázist. Honlapukon címüket nemes egyszerűséggel a hely GPS koordinátáinak megadásával jelölik. Érdekességként megemlíthető még, hogy a korábbi örökségnek köszönhetően az arra érdeklődők felkereshetik itt a Földi Telepítésű Magyar Légvédelem Fegyvernemi Múzeumát is.
Miután sikerült a darab címét megjegyeznem, és lássuk be az eléggé
olyan, ami adja magát, utánanéztem, hogy mégis ki volt Presznyakov. A
kérdés úgy állja meg a helyét, hogy kik ők, ugyanis
Presznyakov testvérekről
kell beszélnünk, és semmiképp sem múlt időben. Ők olyan színházat
csinálnak, ami a tapasztalati színházi munkára épít, jelentsen
ez bármit is, mert sajnos hosszas töprengés - és újabb google-ozás - után sem
sikerült megfejtenem. Nem utolsó sorban és az előzőnél sokkal érthetőbb
ok-okozati összefüggésben pedig egy iráni-orosz felmenőkkel rendelkező
szerzőpárosról van szó, akik egyik leghíresebb és legtöbbet feldolgozott
darabja a pont tíz éve debütált Terrorizmus. Ezzel meg is érkeztünk az
előadásunkhoz.
Egy ideje már ki akartam menni Zsámbékra, mert idén még nem voltam és utoljára a Caligula helytartóját láttuk itt, akkor még
Huszár Zsolttal. A
lehetőségeket nézegetve, a hónapban már más nem lévén úgymond adódott a
Presznyakov-gyakorlatok, de a beharangozóját elolvasva nem győződtem meg minden kétséget kizárva arról, hogy biztosan jó lesz. Persze első olvasatra az is benne van, hogy ki lehet hozni belőle egy nagyon jó darabot, viszont a szereplők, azaz a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves hallgatói közül senkit nem ismertem, így azzal, hogy a pakliban volt az is, hogy minden próbálkozásuk ellenére sem sül el jól, maradt a teljes bizonytalanság. Végül a többiek lelkesedése átragadt rám is, rendben menjünk.
Döntésünk jónak bizonyult, legalábbis egyáltalán nem bántam meg, hogy bizalmat szavaztunk az előadásnak. Azért nem olyan volt, mintha egy Krétakör darabot látnánk, senki ne ezt várja, viszont a huszonéves színi tanoncokat nem is hozzájuk kell hasonlítani, az nagyon nem lenne fair. Aki Krétakört akar nézni, az menjen például a Krízis-Trilógiára.
A fiatalok egytől egyig tehetségesek, emellett jó választás volt részükről a feldolgozott darab is. Az idő előrehaladtával a mozaikszerű jelenetek egyre inkább összeálltak egy képpé, ami segítette, hogy szép fokozatosan megértsük a miérteket és, hogy ki kicsoda. A végére tartogatott csavar pedig megadja a nézőnek a választás lehetőségét, de azt, hogy mi közül... nem lövöm le.
A díszletet elég egyszerűen - és nem mellékesen - költséghatékonyan oldották meg. A pár darab funkcionálisan használt asztal, szekrény és priccs mellett a viszonylag random módon elhelyezett ablakszárnyakkal karakteres színpadképet határoztak meg. Bár az üvegük átlátszó, a keretek miatt többször az az érzésem támadt, hogy falat húznak velük a nézők és a játszótér közé. Ráadásul az emelkedő széksorokon helyet foglaló nézők előtt kialakításra került egy kertiparti-székes szekció is, ezzel tagolva tovább a teret. E mellett a rendelkezésre álló hely használata sok esetben a lent helyet foglalók szemszögéhez volt igazítva, gondolok itt arra, hogy aki feljebb ült, annak egy-egy keret akár a magasabban álló színész fejét ki is takarhatta. A második sorból még a darab elején egyszer így jártam én is, bár nem hiszem, hogy ebben koncepció lett volna, de akkor külön jól jött ki az "arctalan" katona.
Persze van még mit tanulniuk, leginkább azon a téren, hogy az
előadásmódjuk annyira magával ragadó legyen, hogy a történet
beszippantson, annak a hatása alá kerüljünk, de az alapok már mindenképp
adottak számukra, hogy ezt el tudják majd érni. Véleményem szerint jó úton járnak efelé és hát, ezért diákok. A színek közötti átkötéseket éneklő Nagy Dániel Viktor önuralma előtt
külön emelem kalapom, akiből annak ellenére, hogy amikor rá került sor, egyre többen és hangosabban nevettek, egyszer sem tört
fel a kacagás. Hasonlóan jó volt
a két nagymama (az ő nevüket sajnos nem sikerült felkutatnom, kosztümjüknek köszönhetően hiába keresek képeket, biztosat nem tudok mondani, hülyeséget meg nem akarok) jelenete is, akik igazán fesztelenül töltötték be a színpadot.
Mindenképpen érdemes támogatni a fiatal tehetségeket, és mi nézők ezt úgy tudjuk megtenni, ha elmegyünk és megnézzük a szárnypróbálgatásaik, ezzel önbizalmat és lehetőséget adva nekik, hogy megmutassák, mire képesek.
Az előadással kapcsolatban hasznos informáicó lehet még, hogy azt 16 éven aluliaknak nem ajánlják. Én ezt egy kicsit túlzónak érzem, legalábbis azért annyi meztelenkedés nem volt benne, s talán pont a fentebb már hiányolt magával ragadó előadásmód miatt nem volt olyan brutális a darab sem, hogy ezt indokolta volna.
Akik pedig most lemaradtak azoknak érdemes időnként rá-ránézniük a Színházi Bázis programjára, nem tartom elképzelhetetlennek, hogy idén még látható lesz az előadás. De akkor se aggódjanak, ha nem, mert tapasztalatom szerint a nyár folyamán Zsámbékon játszott előadásokat az ősz beköszöntével rendre behozzák a városba is. Ha valakit meg kimondottan a különleges helyszín fogott volna meg, a
júliusi program már felkerült, abból bátran lehet szemezgetni.
