Csíkszerda: Csíkos karácsony - Néprajzi Múzeum, 2013.12.13. 20:30

Az elmúlt pár hétben a várost járva lépten-nyomon hallani lehetett a Csíkszerda készülő karácsonyi koncertjéről. Nem csoda, hisz a pár nap alatt elfogyó előregisztrációs helyek mellett a kórus egyre növekvő népszerűségét példázza az is, hogy aktív tagjainak száma mára elérte a 110 főt. Lassan mindenkinek van olyan ismerőse, vagy legalábbis ismer olyat, akinek van olyan ismerőse, aki fellép egy-egy koncert alkalmával. A képlet egyszerű: a sok tag sok ismerőst, a sok ismerős kísérőkkel együtt pedig még több nézőt eredményez. Az, hogy amit a Csíkszerda csinál még jó is, ehhez már csak hab a tortán.

Fotó: Sarnyai Krisztina

A különleges helyszínválasztásairól is ismert kórus pár napra most a Néprajzi Múzeumba költözött, ahol is hat koncertet adnak. Nagy létszámhoz nagy tér dukál, a Csíkos karácsony helyszínválasztásának motivációs listáján ez a megállapítás feltehetően előkelő helyen szerepelhetett. Bár előbbi csak feltételezés, de az tény, hogy a minden irányból érkező kórusének eszméletlen jól hangzik a Néprajzi aulájában. A szólók viszont, ha el nem is vesznek, de pont a nagy tér miatt kevésbé hatásosak, és értésük komoly koncentrációt igényel. Pedig a Heinrich Schütz Karácsonyi Történet című oratóriumát alapul vevő előadás erősen szövegcentrikus, talán az összes eddigi Csíkszerda előadás közül a legerősebben. Olyannyira hangsúlyt fektettek rá, hogy a történet érthetősége kedvéért magyarra fordították az eredetileg német szövegkönyvet. Meglepő fordulatra senki ne számítson, a mindenki által jól ismert történet most is a betlehemi népszámlálással kezdődik és a három királyok hódolatán keresztül Heródes halálig tart.

Fotó: Sarnyai Krisztina

Az előadást végigkísérő zenekar szintén a kórustagokból verbuválódott, vonósok, fúvósok vegyesen. A hangszerek mellett újdonság a vetítés használata, viszont ezen a téren még van hova fejlődniük. A vásznon bemutatott képekből az aula teljes díszkivilágítása mellet a hátsó sorokig szinte semmi sem jutott el. Minden esetre a több művészeti ág közötti kísérletezgetésben van potenciál. De azt, hogy a jövőben ebbe az irányba indulna el a kórus csak karizmatikus karmestere,  Tóth Árpád tudná megválaszolni. Árpi előtt ismét le a kalappal, ennyi ember koordinálása és közös alkotásra bírása nem kevés munkát igényelhet.

Balkán kobra - Thália Színház, 2013.12.06. 19:00

Nem nehéz örömmel és várakozással telve érkezni a Tháliába, leginkább azért, mert a színház sok jó darab emlékét idézi. Az épület előtti hirdetőoszlopon ott van a Balkán kobra plakátja is, szereposztását végigfutva az ismerős nevek valószínűleg sokakban csak tovább fokozzák a kezdeti lelkesedést. Aki mostanában nem járt erre, azt meglepetéskén érheti, hogy a színház átalakult; a Régi Stúdióba, valamint a korábbi titkársági irodába beköltözött az MTVA. Utóbbiban hatalmas kirakattal a Magyar Rádió látványstúdiója került kialakításra és úgy tűnik, hogy a bent tartózkodók éppen élő adásban vannak, de a kezdődő előadás nem igazán hagy időt a hosszas csodálkozásra.

Kép forrása

A furcsaságok a színpadon is folytatódnak. A várakozással ellentétben a darab egyáltalán nem azt nyújtja, mint amit a Tháliától az évek alatt megszokhatunk. Addig rendben van, hogy a Balkán kobra egy szórakoztató előadás, de hol a tartalom? Ha már nincs is telítve mélyebb gondolatokkal, legalább itt-ott tűzdelve lehetne valami hasonlóval. Ezzel szemben aki beül az előadásra az a szórakoztassuk a nagyközönséget úgy, hogy közben nehogy bármiféle gondolkozásra sarkalljuk őket tipikus példáját nézheti végig. Ezt a célt szolgálja az előadás minden jelenete, mint ahogy a viszonylag nagynak számító színpad térhasználata is. A már-már monumentális díszletben a helyszínek és a szereplők elvesznek, ami akarva-akaratlanul a színpad és a nézőtér határait hangsúlyozza, a színészek és a közönség elválasztását eredményezi. Végül énekes betétei maradéktalanul garantálják, hogy az előadás igazi nagyszínházas élményt nyújthasson. Bár hasonlóért eddig sem kellett messzire, csak átellenben az Operettbe, vagy esetleg picit tovább, a Madáchba menni.

Kép forrása

A darab a színészektől nem követel komolyabb alakítást, a mélyebb tartalom mellett a kidolgozott karakterek is hiányoznak belőle. Ennek megfelelően, főleg úgy, hogy a színház jelenleg olyan színművészekkel dolgozik, mint Fodor Annamária, Schell Judit, Pindroch Csaba, Szabó Győző vagy Csányi Sándor - hogy csak pár főt emeljek ki azok közül, akik az előadásban játszanak -, erőlködés nélkül megugorják a kívánt lécet. Valószínűleg ők sem úgy tekintenek a mostanira, mint életük nagy szerepére.

Azért a szórakoztatást jól csinálják. A történet úgy van megírva, hogy bár nincsenek benne előre nem várt hirtelen fordulatok, de a helyzetkomikum eszközét ügyesen használják. Mindegy, hogy ki milyen elvárásokkal érkezett, a hangosan nevetés egységesen garantált, főleg a második felvonásban.

Tehát ízlések és pofonok. Ha valaki klasszikus szórakoztatásra vágyik, felhőtlen kacagásra amúgy ügyes színészekkel, annak bátran ajánlható az előadás. Viszont, ha valaki kiemelkedő színészi játékot szeretne látni, vagy akár az előadás után érdemben beszélgetni róla jobban jár, ha más darabot választ. A Tháliával kapcsolatban pedig csak remélni lehet, hogy a látszat jelen esetben csal és nem ment el abba az irányba, ahol a színház célja az ártalmatlan cirkusz biztosítása látogatóinak.

Wenn Es Soweit Ist: Ganymed Goes Europe - Szépművészeti Múzeum, 2013.09.26. 19:00

Izgalmas projektbe csöppent a Szépművészeti Múzeum. A történet egészen 2009-ig nyúlik vissza, amikor az osztrák wenn es soweit ist (magyar fordításban: ha eljött az ideje) társulat a bécsi Kunsthistorisches Museumban debütáló Ganymed Bording című darabjának, annak sikerein felbuzdulva európai turnét álmodott. Az azóta már több díjjal is jutalmazott és jelenleg Budapesten állomásozó Ganymed Goes Europe ennek eredményeként született. Az este folyamán tizenkét színész ad elő tizenkét festményhez írt tizenkét történetet, maguk, a képek társaságában.

A projekt koncepciója, hogy Wrocław, Budapest és Bécs egy-egy múzeumának bizonyos képzőművészeti alkotásait kiválasztva felkértek lengyel, magyar és osztrák szerzőket, írjanak a képek inspirálta, rövid szövegeket, majd az így készült kortárs műveket színművészek tolmácsolják a közönség felé az adott képek előtt bemutatott, újra és újra ismételt pár perces előadásaikban. Szép példája ez mind a különböző művészeti ágak közötti, mind a nemzetközi együttműködéseknek.

Az darabnak nincsen egy előre meghatározott sorrendisége, a színészek a múzeum termeiben szétszórtan elhelyezkedő festmények előtt várakoznak, hogy összegyűljön körülöttük a nézők egy nagyobb csoportja - ha mégsem erre, akkor nem tudni pontosan, hogy mi a jel -, amikor is elkezdik történeteiket. Mindenki azt és annyiszor hallgatja meg, amelyiket és ahányszor szeretné, összesen két kötöttség van: az előadás este hétkor kezdődik és tízig tart.

Biztosan vannak, akiket a Ganymed a Teleki téri piacon pár évvel ezelőtt bemutatott Életosztás című előadásra fogja emlékeztetni, felépítése ugyanis leginkább ahhoz hasonlítható. Másik közös pontjuk az - bár szerencsére ez sok más esetben is megállja a helyét -, hogy mindkettő jól sikerült darab. Most is érdekes történeteket hallhatunk, exkluzív környezetben és nagyszerű előadásokban. Utóbbiról az ügyesen válogatott színészi gárda gondoskodik, akik közül Kulka János, Hay Anna, Gryllus Dorka és Szikszai Rémusz alakítja a legjobbat. Persze nem lenne fair csak őket kiemelni, hiszen ehhez tehetségükön túl hozzájárulnak az előadott művek is, esetükben ez Esterházy Péter: A hirtelen barátság, Thomas Glavinic: Mezítelenül, Darvas László: A bika farka és Dragomán György: Adrenalin című írását jelenti. Van pár kevésbé magával ragadó, így a figyelemhez erősebb koncentrációt igénylő írás is, amiben az sem segít, hogy az idő-történet optimalizálás miatt a darab alatt az átlagosnál többször pillantunk óránkra, miközben azt fontolgatjuk, hogy melyik kép legyen a következő állomás. Néhány előadásnál pedig a másik, túl közeli helyszín - ehhez jön hozzá, hogy a múzeumi terek tervezésénél sem pont a tökéletes akusztika kialakítására törekedtek - erőteljesebb orgánumú színésze zavarja egy-egy történet hallgatóságát. Azon túl, hogy ezzel megnehezedik az előbbi két kategória közötti besorolás, élvezeti értékük is csökken.

Az imént nem véletlenül került szóba az idő kérdése, mert hiába a rendelkezésre álló három óra és a csak pár perces előadáshosszak, ez mégsem feltétlenül jelenti a sikeres időbeosztást. Pont azért, mert nincsenek előre meghatározott kezdési időpontok, nem lehet eldönteni, hogy melyik történettel folytatva jár jobban a néző. A tapasztalatok szerint az a taktika, hogy keressük meg amit épp megnézhetünk az elejétől a végéig, mert az extra bolyongások mellett hosszabb várakozásokat is eredményez, nem vált be maradéktalanul. Ezért, ha mindegyikre csak egyszer vállalkozunk sem biztos, hogy sikerül a tizenkét történetet végighallgatni, de lehet, hogy ez nem is szerepelt a célok között és ugyanúgy szándékos, mint ahogy a közönség háromnegyed tízes kiterelése a múzeum termeiből. Mégis mindkettő csalódásra adhat okot, pláne úgy, hogy az utóbbi nélkül az első kiküszöbölhető lenne. Szóval, amikor fél tíz után egy kicsivel a hangszórókból megszólal, hogy az utolsó előadások kezdődnek, azt jobb, ha mindenki komolyan is veszi.

Persze azért ennyire nem borús a helyzet, sőt! A fenti hiányosságok ellenére a projekt egy remek ötleten alapuló és tehetséges emberek bevonásával készített produkciót eredményezett. A darab térhasználatára jellemző, mert mindenki maga dönti el, hogy hol foglal helyet, hogy általa elmosódnak a határok néző- és előadótér között. A színész és néző között ezzel akár karnyújtásnyira csökkenő távolság különleges élményt nyújt hallgatónak és előadónak egyaránt, közöttük akaratlanul is megindul egy interakció. A történetek előadásmódja hallgatóságukban régi idők mesemondóit idézheti, az előadók is ugyanúgy körbeülhetőek, mint egykoron a regések. De nem szükséges ennyire távoli hasonlathoz visszanyúlni, elég csak mindenkinek saját gyerekkora esti meseolvasásainak emlékéhez, ahol a mesék illusztrációiként most egy-egy festmény szolgál. A mesés hangulatot tovább erősítik a kosztümök, a színészek pont úgy néznek ki, mintha csak a görög mitológia egyik (Ganümédészi) történetéből léptek volna ki.

Képek forrása

Viszont ahogy az a Szépművészeti oldalán olvasható, azoknak a meserajongóknak, akik ezek után megnéznék a darabot, de még nincs jegyük rá rossz hír, hogy a fokozott érdeklődésnek köszönhetően sajnos egyik budapesti előadásra sem lehet már kapni. Ha valaki mégsem szeretne lemaradni az élményről, az Ganümédészhez hasonlóan nyakába veheti Európát és tavasszal megtekintheti a Bécsbe készült verziót.

Batik (J): Érintés / Shoku - Trafó, 2013.09.24. 20:00

Az idén 15 éves Trafó nemrég tartotta évadnyitó sajtóreggelijét. Azon túl, hogy nem minden évad kezdetén van ekkora hacacáré volt szó Pinochetről, összművészeti előadásokról, erősödő nemzetközi kapcsolatokról, kötelező koncertekről, a fiatalok felé történő nyitásról, megújuló Trafó klubról és arról, hogy keresik annak a háromszázezer budapesti kivándorlónak az utódját, akik a Trafó potenciális célközönségéből is hiányoznak. Saját bevallásuk szerint a szép kerek évfordulón kívül az utóbbi, számukra kellemetlenebb tény késztette őket a sajtó efféle - amire az elmúlt 5 évben nem is volt példa - megvendégelésére.

A hallottak alapján ismét érdekes évadnak nézünk elébe. Ez alól a Batik társulatnak az Itt van Japán! 3. Előadóművészeti Fesztivál keretein belül bemutatott, a női lelket mély érzelmekkel boncolgató Érintés című darabja sem képez kivételt. A csak női táncosokból álló társulat rendkívül erőteljes és intenzív előadása teljes ellentmondásban áll azzal a képpel, ami a magamfajta, Japánt még meg nem járt, nyugati társadalomban szocializálódott egyén fejében él arról, ahogy a japánok kimutatják - vagy inkább ki nem mutatják - érzelmeik. Ezt az ellentmondást csak fokozza, hogy a darabbal a frusztrációk és kétségek kifejezésére vállalkoztak, aminek eredménye, ha nem is sokkoló, de erősen ledöbbentő hatású. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy japánban az előadás a végletekig megosztja közönségét, vagy nagyon szeretik, vagy egyszerűen csak utálják.

Külön érdekesség, hogy alkotója nem készült koreográfusnak. Az előadást követő, Ikuyo Kuroda rendező-koreográfussal folytatott beszélgetésből - azért csak vele, mert a táncosok arra hivatkozva, hogy ők beszédre nem, csak táncos szereplésre vannak felkészülve - kiderült, hogy az Érintés legelső, egyben máris koreográfusi díjat nyert darabja egy belülről fakadó késztetés eredménye. Az előadást immár 11 éve tartják repertoáron, de nem érzik önismétlésnek és az évek során vajmi keveset veszthetett aktualitásából. Kuroda úgy fejezte ki magát, hogy a táncosok idővel megértik a mozgást és a testük befogadja azt, ilyenkor a közönségnek is könnyebb dolga van. Ekkor újra dolgozni kezdenek rajta, amitől természetesen változik a darab. Arra a kérdésre, hogy amikor meghívást kaptak a Trafóba mégis miért erre az előadásra esett a választásuk, Kuroda csupán ész érven alapuló válasza az volt, hogy bár felmerült az is, hogy egy frissebb alkotást hozzanak, de annak annyira veszélyes(?) a díszlete, hogy erről hamar letettek. Az biztos, hogy az Érintés díszlete - nem is lévén - veszélytelen, helyette a mozgásra, arra a kevés kellékre, amit használnak és a zenére helyeződik a hangsúly.

Képek forrása

Az Érintés nem egy könnyed táncelőadás és talán az átlagnál nehezebben is dekódolható, mégis nagyon érdekes az az alkotás és a tánc iránt mind a rendezőnek, mind a táncosoknak tanúsított alázata, amit ez az előadás oly szépen példáz. Sokakból itthon sem hiányzik az alázat, a szinte mégis kézzel tapintható különbség az eltérő kulturális gyökerekben keresendő. Ami különbségtől persze egyik sem lesz jobb, vagy rosszabb, csak más.

Visszakanyarodva a sajtótájékoztatóhoz, számomra talán a legfontosabb információja az volt, hogy tavasszal visszatér a Trafó színpadára a Jég. Izgatottan várom! Mint ahogy a Batik újabb darabját is, mert biztosan hívják majd még őket.

Tóth Péter - Csíkszerda: Íratlan Evangélium - Kaníziusz Szent Péter templom, 2013.06.19. 20:30

Azoknak, akik szeretik a kóruszenét, és azoknak, akik nem, azoknak, akik azt hiszik, már mindent tudnak róla, már mindent hallottak, azoknak, akik valami újra, valami másra vágynak, azoknak, akik ismerik a Csíkszerdát, azoknak, akik még nem, azoknak, akik ismerik a Tóthárpi jelenséget és azoknak, akik még csak ezután fognak rádöbbenni, milyen egy igazán karizmatikus karnagy és milyen az, amikor 70 ember megy utána tűzön, vízen. - Tóth Péter, a szerző

A Tóth Árpád vezényelte Csíkszerda neve ismerősen csenghet a Kultúrfürdő programjaiból, de az egyre nagyobb - nem alaptalan - népszerűségnek örvendő kórus térspecifikus előadásaival a szerencsésebbek találkozhattak már akár a város legkülönbözőbb pontjain is. Így például énekeltek korábban a Lánchíd lábánál, vagy az ő egyik, a Halastóval közös sideprojektjük volt a Critical Mass apropóján mindössze kétszer összeállt Critical Bass formáció.

A Csíkszerdának igazából semmi köze Csíkszeredához, nevüket egy szóösszetételből alkották, mégpedig mert a fellépéseken a tagok mindig valamilyen csíkos ruhát viselnek és próbáikat szerdánként tartják. Célul tűzték ki, hogy a kórus hagyományos fogalmát új értelmezéssel bővítsék, emellett mindig nagy hangsúly helyeznek az improvizációra és a kísérletezésre, meglehetősen eredeti előadásaik ezek következtében születnek.

Nincs ez másként az Íratlan Evangélium esetében sem, ami egy 70 hangra írt kórusoratórium. Bár nem teljesen ebben a formában, de az előadást pár évvel ezelőtt már bemutatták a Kékgolyó utcai evangélikus templomban - ebből található részlet a link alatt -, most ennek az átdolgozott és kiegészített változatával készültek egy új helyszínre, a Gát utcai templomba. Érdekes egybeesés, hogy a VIII. kerületben most összesen nyolc koncertet adtak, pedig ez csak a nagy érdeklődésre való tekintettel bővített előadásszámnak köszönhető.

Képek forrása

A kórusoratórium Jézus életének mérföldköveit veszi sorra, születésétől kezdve, halálán át a feltámadásig. A újragondolt kóruskoncepció mentén igyekeznek a nézőket is aktívtan bevonni. A közel egy órás produkció alatt a koncert kezdetén begyakoroltatott korállal kétszer is közös éneklésre buzdították a nagyérdeműt.

Az este egy másik emlékezetes körülménye volt az a rekkenő hőség, ami ekkortájt a fővárosban uralkodott. Azt gondolnánk, hogy ezt a templom vastag falai némiképp mérséklik, pedig ellenkezőleg, sokan bezsúfolódva egy viszonylag szűkös helyre csak még melegebbnek tűnt a kinti kánikula. Ettől függetlenül mindez inkább csak hozzátett a közösségi élményhez, mint ahogy hatalmas élmény volt, amikor a kórus 70 tagja egyszerre rázendített. A közel 40 fok ellenére is futkosott az a bizonyos libabőr.

Vlagyimir és Oleg Presznyakov: Черенадраг (Cserenadrág) - Katona Kamra, 2013.06.09. 19:00

Van úgy, hogy összezavarodok egy-egy darab kapcsán, hogy azt eddig csak meg szerettem volna nézni, vagy már láttam is. Persze ezt némi utánajárással könnyű tisztázni, már, ha van rá mód. A nincs rá egy extrém példája, amikor előzetesen azt sem tudjuk, hogy mire érkezünk. Igaz, azért ez nem sűrűn fordul elő, jelen esetben is csak azért, mert majdhogynem utolsó pillanatban hívtak egy feleslegessé vált jeggyel. És mert korábban régen láttam, a színházba érve a címe alapján sem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy a Cserenadrággal hányadán állok ezen a téren. Természetesen úgy alakult, már ahogy megpillantottam a színpad berendezését, tudtam, nem első alkalommal vagyok itt.

A jó hír, hogy mindez semmit sem vont le a darab élvezeti értékéből. Ezzel a kijelentéssel ettől kezdve már nem árulok zsákbamacskát, a Katona József Színház és a TÁP Színház közös produkciója: jó. Eleve mindkét társulat remek színészeket vonultat fel, de az előadásban Csoma Judit, Terhes Sándor, Tamási Zoltán és Lengyel Ferenc játéka zseniálisnak mondható, persze Gera Marinára és Bánki Gergelyre sem lehet panaszunk.

A Presznyakov testvérek darabja napjaink Moszkvájában játszódik. Főhőse Válja - akit Bánki Gergely alakít -, különös srác, nem mindennapi családi háttérrel. Az előadás alatt életének egy szakaszát végigkísérve tárul fel előttünk tragédiába torkolló története. Az eseményeket vajmi kevéssé irányítja ő maga, inkább csak sodródik az árral - mint tehette tengerész édesapjának hajója -, mígnem végül meglépi élete talán egyetlen komoly elhatározását. A dráma azután bontakozik ki, hogy sorra magyarázatot kaptunk Válja furcsa viselkedésére, nem mindennapi foglalkozására, barátnőjéhez és szüleihez kötődő nem normális kapcsolatára.

Képek forrása

Vajdai Vilmos rendezésében ügyesen használja az audiovizuális eszközöket. A történet komolyságát finoman eltalált humorral tálalják, így azt egy csöppet sem érezzük nyomasztónak. A Kamrát pedig - többek között - a stúdiószínpad szűk belső tere adta családias hangulata miatt szeretjük, az előadás alatt ezzel is jól sáfárkodnak.

Ennél többet most nem árulok el a darabról, inkább mindenki menjen, ha a bemutató óta eltelt közel 3 év alatt még nem tett volna így, és nézze meg. Akár többször is.

Betörő az albérlőm - Madách Színház, 2013.05.23. 19:00

Nem vagyok a monumentális, nagyszínpados produkciók feltétlen híve, de a Betörő az albérlőm előadására a történetet ismerve, és a szereposztásban Mucsi Zoltán nevét látva kimondottan nagy várakozással érkeztem. Miután a sokszor fogóssá váló: mégis, mit nézzünk meg? kérdést hosszas válogatással végül sikerült megválaszolnunk, egy kellemes, hasunkat fogva kacagós estére számítottam, pont olyanra, mint amit a Madách Színházban egy szórakoztató előadástól el lehet várni.

Kép forrása

Ezzel szemben, bárhogyan is igyekszem, nem tudok pozitív kicsengéssel nyilatkozni a darabról. Azt továbbra is tartom, hogy a történetben benne van, hogy egy kedves, mulattató előadást hozzanak ki belőle, de a jelen rendezésnek ez úgy látszik nem sikerült. Helyette amit kaptunk az egy klisékkel teletűzdelt, túljátszott gesztusokkal apelláló vígjáték két felvonásban. A szünet után még titkon reménykedtem, hogy lehet, csak nehezen indul be a darab, majd a második felvonás jó lesz, és ezzel felhúzza az elsőt is, de sajnos nem sikerült túlszárnyalnia azt. Ráadásul Mucsi Zoltán kivételével a színészek sem tettek sokat az ügy érdekében, ő egymagában pedig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy egy jó színdarab kerekedjen mindebből. Persze a többiek játékára sem mondható, hogy rossz lett volna, csak éppen az sem, hogy jó.

Véleményemmel nem vagyok egyedül, a kompánia azon részének, aki egyébként azokat a produkciókat kedveli, amik pont, hogy az Operettben és a Madáchban vannak otthon, szintén csalódást okozott az előadás. Így csak a nagyon fanatikusoknak, vagy a minden-mindegy alapon színházba járóknak ajánlanám.

Frenák Pál Társulat: X&Y - Trafó, 2013.04.21. 20:00

A Frenák Pál Társulat új bemutatóját április közepén négy egymást követő este is teltházzal játszották a Trafóban. Nem kérdéses, a társulat állandó és magas színvonalú munkájával már régen kinevelte stabil közönségét, amely közönség az X&Y láttán sem csalódhatott elvárásaiban.

Kép forrása

Igaz ez magára a rendezőre is. Korábbi interjúkban és közönségbeszélgetéseken Frenák egyértelműsítette, hogy koreográfiáival nem akar a nézőknek semmit sem megmondani és, hogy kevés dolog áll tőle távolabb, mint amikor az előadásaiba a hozzáértők bele szeretnék magyarázni, hogy valójában mit is gondolhatott alkotás közben. Az az érzésünk, hogy utóbbi részletezésébe annak intimitása miatt még akkor, ha kifejezetten kérik tőle sem szívesen kezd bele. Egyszerűen nem tesz mást, mint az élete folyamán őt ért impressziókat a tánc és a testbeszéd nyelvén feldolgozva saját önkifejezését keresi, a nézőkre pedig rábízza, hogy mindenki maga dekódolja az éppen látott produkciót. Nem történt ez másként most sem. Az előadást követő reakciókból pedig leszűrhető, hogy annak ellenére, hogy könnyen értelmezhetőnek tartották, szinte kivétel nélkül mindenkinek más és más mondanivalót hordozott a darab. Tehát a rendező maximálisan elérte fenti célját: a dekódolás megtörtént, mégpedig ahány, annyi féle.

Kép forrása

A cím az X és Y kromoszómára utal, a két táncművész, Marie-Julie Debeaulieu és Holoda Péter szerepe - az előadás kevés híján egy duett - pedig Ádámot és Évát formálja meg. Egy kis létszámmal dolgozó koreográfia mindig fárasztóbb a táncosoknak, mert szinte folyamatos aktív jelenlétet követel tőlük. Ez magyarázatot ad az előadás hullámzó dinamikájára is, mert ahhoz, hogy végig tudják táncolni, időnként egy-egy szusszanásnyi pihenőt közbe kell iktatni, ráadásul a térkialakítás sem könnyített feladatukon. Frenáktól mondhatni megszokott motívum a táncosok instabil környezetbe helyezése. A darab díszletét egy, a térben keresztben kifeszített háló adja, amin mozogni is komoly koncentrációt igényel, nem hogy táncolni. Minden nehézség ellenére pontos és szép mozdulatsorok követik egymást talajon és hálón egyaránt, amiért a duónak maximális elismerés jár. Az előadás letisztult, minimál díszlete erősen karakteressé teszi a színpadot, egyben költségkímélő - és a függetleneket sújtó elvonások ismeretében praktikus - megoldás. Ezt a karakterességet tovább domborítja a fények használata.

Kép forrása

A darabban maga a társulat vezetője is feltűnik, Ádám és Éva párhuzamát követve, mintegy a teremtő szerepében; akinek az előadás végén látható tánca - mint sikerrel végzett munkáját ünneplő örömtánc - magában egyesíti a férfit és a nőt, méltó koronájaként a korábban látottaknak. Ezek után kevesekben marad kétség afelől, hogy hazánk egyik legjobb társulatát láthatta.

Neil Simon: Pletykafészkek - Centrál Színház, 2013.03.13. 19:00

Végigfutva a Centrál Színház repertoárján hamar látszik, hogy amikor felmerül a mit állítsunk színpadra kérdés, előszeretettel válogatnak amerikai írók darabjai közül. Ez alól nem képez kivételt a Pletykafészkek című bohózat sem, sőt akik többször megfordultak már a színházban, azoknak a rendező neve sem fog ismeretlenül csengeni.

Neil Simon történetének szereplői az amerikai felsőosztályból kerültek ki, a helyszín pedig nem más, mint New York város alpolgármesterének otthona. A politikus és felesége tizedik házassági évfordulóját ünnepli, aminek apropójából meghívták barátaikat, ám az elegáns partira elsőként érkező pár a házigazdát fejbe lőve, a házat pedig üresen találja. A gyerekkori barát miután megbizonyosodik, hogy a vérben úszó férfi életben van - ügyvédjétől elvárható módon - arra a következtetésre jut, hogy a sérült jó hírnevére kényesen ügyelni szükséges. Milyen botrány is kerekedne abból, ha a sajtó kiszimatolná a történteket? Mivel nem engedhetik meg maguknak, hogy bárki is szájára vegye a nevüket, a cél amennyire csak lehet eltussolni az esetet. A legjobb megoldás természetesen, ha a partira érkező többi közeli barát előtt is mélyen hallgatnak. Az eddigre már kellően megalapozott komikus helyzetet csak tovább fokozza az újabb és újabb vendégek érkezése. Egyre képtelenebb találgatásaikkal pont maguk a barátok bizonyulnak a rosszindulatú pletykák igazi mestereivé.

Képek forrása

A Pletykafészkek egy igazi nagyszínházas darab, könnyed kikapcsolódást biztosít mindenkinek. Bár nem kifinomult poénokon lehet nevetni, mégis annyira vicces, hogy sokszor szinte a hasunkat fogjuk kacagás közben. Egyértelműen a színészek jutalomjátékáról beszélhetünk, hisz a már szinte végletekig szórakoztató előadáson a nézők felhőtlen jókedve garantált. Emellett maguk a szerepek sem igényelnek nagy színészi teljesítményt, főleg nem egy olyan gárdától - mint Básti Juli, Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Scherer Péter -, akiket a darab felvonultat. A legnagyobb kihívást talán az jelentheti számukra, hogy az előadást megállják nevetés nélkül. Szerencsére az est folyamán nekünk a nézőtéren nincsen ilyen feladatunk.

Cigányok - Katona József Színház, 2013.03.07. 19:00

A Fent és Lent-en publikált színikritika másodközlése teljes terjedelmében olvasható itt, a Ma mit láttam-on is.

Az előadás szórólapján a következő mondatok állnak: "Mindenkinek igaza van. Ebben az országban mindenkinek van igaza. És senki nem érti a másikét, a másik igazság nem igazság. Mindenki fél, a magyarok a cigányoktól és viszont." Komor, az ország jelenlegi mélyrepülését figyelembe véve már-már örök érvényű gondolatok ezek. Ami viszont még inkább elszomorító, hogy amíg ebben a kijelentésben a magyarok és a cigányok szó megannyi alternatívával behelyettesíthető, addig nagy valószínűséggel a cigánygyilkosságokat kiváltó társadalmi feszültségekre sem fogunk megoldást találni. Hiszen nem nehéz belátni, hogy a mára már szinte minden szinten jelentkező kilátástalanságba belefásult, és a különböző csoportok mentén mélyen tagozódott társadalom a mindennapi problémáihoz feloldás helyett jelenleg csak bűnbakokat keres. Ezzel akarva, akaratlanul is egyre inkább szembe fordulnak egymással, míg a hosszú évek óta elhúzódó és durván elharapódzó helyzet orvoslására eddig  még senkinek nem sikerült épkézláb javaslatot felmutatnia.

A Katonában már az évad kezdete óta megújult belső terekkel várják a nagyérdeműt - vagy az akár csak egy kávéra betérőt -, ezért sokakra bár nem fog az újdonság erejével hatni, de azt mégis le kell szögeznünk, hogy a színház monumentális előcsarnokánál talán csak az izgalmasan kialakított tükrös mellékhelyiségei a menőbbek. Ugyanígy az először két és fél éve játszott Cigányok sem nevezhető friss darabnak, a bemutató óta eltelt időben eddig mintegy közel ötvenszer tűzték műsorra, ahogy remélhetőleg még sokszor tenni is fogják, hisz a maga módján, ámde komoly kérdéseket feszeget.

Tersánszky J. Jenő színdarabját Grecsó Krisztián gondolta tovább, cselekményét egy magyarországi vidéki kistelepülésre helyezte, ezzel teremtve meg a ma jól ismert konfliktushelyzetet. A téma a romák és a magyarok egymás mellett élése, hogy a történetnek tragikus vége lesz, szinte az előadás kezdetétől a körülményekbe van kódolva. A darabban kifigurázásra kerül mindkét fél, a romáktól félő magyarok viselkedése és fordítva. Mindezt egy felszínes szerelmi történeten keresztül követhetjük nyomon, amibe belevegyül a féltékenység, az ellentmondást nem tűrő családi akarat, az érdekérvényesítő politikus - aki csak addig látszatképvisel, ameddig abból neki haszna van - a rasszista rendőr, a sajtó szenzációhajhászása és persze a másságtól való félelem; mondhatni minden, amit hasonló esetekben megszokhattunk.

Habár van egy-két olyan jelenet - például a nyitó -, ami cél nélkül túlzottan elnyújtottnak tűnik, és az első felvonás befejezésekor a rendezés elég furcsára és érthetetlenre sikerült, a Katonától mást nem is várva jó színészi játékokat kapunk, a záró akkordként bemutatott jelenetben Szirtes Ági alakítása pedig kimondottan megrázó. Így összességében, a tagadhatatlan hiányosságok ellenére is jó az előadás.

A darab nagyon szépen szemlélteti, hogy miként beszélünk el egymás mellet és, hogy az semmilyen jóra nem vezet, ha az integráció jegyében megpróbáljuk ráerőltetni az egyik kultúra standardjait a másikra. Az agonizáláshoz a keretet a lecsupaszított lelkekhez hasonlatosan letisztult díszlet biztosítja. Viszont a téma nyújtotta lehetőségeket közel sem aknázták mind ki. Az előadás a korábban már taglalt, megszokott klisékhez nem tesz hozzá semmilyen extrát, jóval több, erősen megérintő, akár letaglózó hatású gondolatot is tartalmazhatna. A mindenki számára létező problémákat és kérdéseket ugyan felveti, de mélységeiben nem járja körül, mint ahogy megoldást és válaszokat sem kínál rájuk.

Képek forrása

Nyilvánvalóan egy színdarabnak nem is kell világmegváltónak lennie. A Cigányok ehelyett inkább a szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt, de azáltal, hogy a felszínen tartja, teret és ezzel együtt lehetőséget biztosít arra, hogy a nézők egy igen fontos és komoly témáról, ha csak az előadás végén pár percig is  - kinek-kinek szociális érzékenysége szerint -, de elgondolkozzanak, már elérte célját. Hiszen a megoldások felé elsősorban a megismerés vezet, amihez a problémákról beszélni szükséges, és néha az sem baj, ha mindezt nevetve tesszük.

Titkos Társulat - Tünet Együttes: Az álom féltestvére - Trafó, 2013. január 20. 21:00

Az idei első előadás feladta a leckét. Hogy így lesz, kapiskáltam már a darab közben is, amikor a halkan hozzám intézett: Nos, erről mit fogsz írni? kérdésre ahelyett, hogy megnyugtatóan visszasúghattam volna, hogy már most igen határozott elképzeléssel rendelkezek, a válaszom kimerült annyiban, hogy éppen ezen gondolkozok én is. Igaz, ekkor még titkon bíztam abban, hogy az előadást követő beszélgetés majd meghozza az ihletet, de az azóta eltelt jó pár nap mégis csak az első sejtésem igazolta.

Fotó:Drucker Dávid

A nézőtérről kisétálva egyetlen dolog volt amit biztosan állíthattam, hogy én ezt nem értem. A magyarázatot kínáló befejezést hiányolva elképzelni sem tudtam, hogy az alkotók célja a darabbal mi volt, és csak értetlenül álltam - vagy éppen ültem - a látottak előtt. Persze ehhez hozzátartozik, hogy jó szokásomhoz híven most is minden előzetes utánaolvasás nélkül foglaltam a jegyeket, ellenkező esetben azért lett volna némi fogalmam; mint valami garancia, hogy itt bizony csakis jó dolgot láthatunk, a Tünet Együttes, Tóth Ildikó és Nagy Zsolt neve vitt a Trafóba.

A beszélgetés az alkotókkal végül megnyugtatott. Nem csak én gondolom befejezetlennek a darabot, az egyébként közös improvizációk során formálódó és fejlődő előadással valóban nem készültek el a bemutatóra. Érdekes volt erről és, hogy ennek mekkora jelentőséget tulajdonítanak, a szereplők különböző álláspontját megismerni. Míg Nagy Zsolt szerint ez teljesen rendben van így, hiszen egy darab sosincs igazán készen, előadásról-előadásra dinamikusan változik, amit megfordítva, minden fázisa tekinthető akár befejezettnek is, addig Stefanovics Angéla hozzászólásaiból az érződött ki, hogy számára bizony zavaró ez a fajta "farkatlanság". A darab végének a hiányát én nem azért találom problematikusnak, mert így nem kaptunk egy megoldást, amivel feloldanák a szituációt, ez nem lenne gond, hiszen a nézőt csak gondokozásra késztetik a lehetséges végkifejletek végigpörgetésével, egyszerűen összecsapottnak tetszett a vége, az jött le belőle, hogy ami, ha csak ötlet szintjén is, de már megvan, azt mind meg akarják mutatni. Mindezt ráadásul a korábbi cselekmény ritmusához képest felgyorsítva, már már kapkodva tették. Jó példa erre Gőz István nagyon is kiforratlan szerepe.

Fotó: Drucker Dávid

Az előadásban feldolgozott téma a halál. Hogyan kezeljük azt, amikor tudjuk, hogy szeretteink közül valakinek már csak megszámlálható napjai vannak hátra? Hogyan viszonyulunk ehhez a személyhez? Hogyan próbálunk érte minden tőlünk telhetőt megtenni, nem elfogadva a megmásíthatatlant? Hogyan próbáljuk átvállalni vagy legalábbis kivenni a részünket a szenvedéseiből? Ezekhez a kérdésekhez komolyságuk ellenére is szellemesen közelítenek az alkotók, némelyik drámai jelenet élét már-már abszurditással ütve el. De nincs ez másként a való életben sem, igen is vannak olyan helyzetek, amikor a humor és/vagy az önirónia az egyetlen eszköz, ami segíthet abban, hogy emelt fővel éljünk túl.

Izgalmasnak tartom az együtt dolgozás eféle megnyilvánulását, amikor a rendező csak terelgeti a színészeket, maximálisan teret engedve az improvizációnak, hogy személyes élményeiket és azok hatásait vigyék a darabba. Ez a fajta rendezői koncepció nem ismeretlen a táncelőadásoknál sem, ha nem eleve gyakoribb, mindenesetre jó kapocsnak bizonyult a Titkos Társulás és a Tünet Együttes közös munkájához. Az, hogy Tóth Ildikó is csatlakozott ehhez az együttgondolkodáshoz külön üdvözlendő. Apropó, közös munka, a Tünetesek szerepét azért én keveslem a darabban, közülük összesen ketten, és mondhatni mellékszerepben tűntek csak fel.

Fotó: MTI/Kallos Bea

Az előadást látva többekben felmerülhet a kérdés, hogy a Trafó homogén tere nem túl nagy ehhez a produkcióhoz? Számukra ott a megnyugtató válasz, hogy a koncepció részét képezi a térrel való játék, úgy széltében, mint hosszában; gondoljunk csak arra, ahogy a mélységet használják az egészen a nézők közé ültetett jelenetektől, a háttérben zajló, más jelenetekhez szinte már csak aláfestésként szolgáló, azokkal párhozamosan bemutatottakig.

A fentiek után és mert olyan fontos kérdéskört feszegetnek, ami mindannyiunkat foglalkoztat, de mégsem beszélünk róla, vagy legalábbis nem eleget, kíváncsian várom a február végi előadásokról megjelenő kritikákat, amikorra is vélhetően már befejezett lesz a darab.