2010. december 29. 19:00 Katona Kamra – Az élet álom


Ma sem éreztem túl jól magam, ezért délután le akartam mondani az esti jegyem, jobb lesz nekem otthon, az ágyikóban pihenni. Annyit tudtam, hogy a Katonába szól. Megnéztem, hogy hol mit játszanak. Akkor bizonytalanodtam el végleg, hogy vajon hova is, amikor láttam, hogy mindkét helyen olyan darabot játszanak, amit meg szeretnék nézni. Törtem a fejem, és jöttek az emlékek. Mindkét titkársággal beszéltem, az egyiken már nem tudtak a mai előadásra jegyet adni, de a másiknál sikerrel jártam. Most, így utólag már az is beugrott, hogy az elsőnél is lett volna jegy a 14. sorba, de lebeszéltek róla, hogy majd inkább januárban, mert onnan már nem túl jól lehet látni (innen is köszönöm!). Ha ez előbb eszembe jut, akkor nyert ügyem van, mert ismerve a nézőtereket, 14 sor csak a Katonában van, a Kamrában nincs. A kialakult, de szerintem felettébb mókás és egyébiránt egy kicsikét ciki (nem csak azt nem tudom, hogy mit nézek, de azt sem hogy hol) helyzetben eldöntöttem, hogy juszt is a végére járok a dolognak. Persze, ha már elmegyek, meg is nézem a darabot. A terv az volt, hogy a Kamrában kezdek, mert onnan egyszerűbb (szabályosan) átjutni a Kossuth Lajos utcán, mint fordítva, s szépen mosolyogva megkérdezem, hogy van e nevemre jegy, aztán, ha nem nyert, megyek tovább a Katonába. És bingó! Az élet álom a befutó.

A bizonytalan helyszín miatt jó korán érkeztem, így volt időm átolvasni az előadás leírását, s egyből szemet szúrt, hogy ebben a darabban is játszik a Petrik Andrea. Amióta olvastam a Fidelio vele készített interjúját és, hogy mennyire díjazza a szakma, mindig felfigyelek a neve láttán. Ettől függetlenül semmilyen ehhez kapcsolódó összefüggés nincsen a tegnapi meg a mai előadás-választásban.
Mint ahogy az is csak a véletlen műve, hogy mindkét darab egy felvonásban, szünet nélkül került színpadra. Bevallom utóbbit beteg lévén egyáltalán nem bántam, csak hamarabb kerülök haza.

A darab nagyon tetszett. Ahhoz képest, hogy XVII. században írták, mégis modern felfogásban rendezték. A szöveg nyelvezete is mellőz minden középkori cifrázást, ami sokszor meg tudja nehezíti az értést, azaz inkább a figyelem összpontosítását, de így ezzel sem volt gond. Furcsa egybeesés, hogy pont most olvasom a Don Quijotét, ami szintén az 1600-as években íródott, s ezzel jó összehasonlítási alapot képez. A színészek mindannyian ügyesek voltak. Külön le a kalappal a főszereplőt alakító Keresztes Tamás előtt, akinek nem lehet könnyű az egész darabot félmeztelen játszani úgy, hogy mindenki más teljes ruházatban van. Engem tuti frusztrálna, akkor is, ha férfi lennék.

A jó alakítást megspékelték még sok humorral is, így csak ajánlani tudom mindenkinek. A dolog érdekessége, hogy miután este hazaértem, már nem is éreztem magam betegnek, ezért gyógyultnak nyilvánítva magam kihagytam az esti meghűlés elleni itókát is. A mondást, miszerint a nevetés orvosság, kiegészíthetjük azzal is, hogy a jó hangulat és a nevetés orvosság.

2010. december 28. 19:00 Radnóti Színház – Alkony



A két ünnep között elég sűrűre sikeredtek a napjaim. Valahogy a nyugi van, nincs meló engem most elkerült. Így esett, hogy munkából egyenesen a színházba mentem, ráadásul pörögtek az események egész nap, rákészülni sem tudtam. Nem a legideálisabb körülmények ezek a színházlátogatáshoz. Az már csak a hab volt a tortán, hogy a karácsonyi láz is makacsul meg-megújult. Viszont, ha már van rá jegyem, meg kíváncsi is vagyok, csak nem hagyom ki! Szerencsére se nem tüsszögtem se nem fújtam az orrom annyira, hogy pikk-pakk kiutáljanak a nézőtérről miatta. Ha már a nézőtérnél tartunk, egy háttámlás széket sokra tudtam volna értékelni..

Utólag sok mindent elolvastam a darabbal kapcsolatban, mindenhol a lehető legnagyobb természetességgel írják, hogy a főszereplő Mendel Krik (Cserhalmi György) egy dörzsölt gengszter. Nekem ez egyáltalán nem volt ilyen egyértelmű. Csak az jött le, hogy a történet egy Oroszországban élő zsidó családról szó, egy eléggé agresszív apukával. A nagyobbik fiún, Benyán (Csányi Sándor) azért már látszott, hogy nem kispályás, de hogy ez a staféta bot továbbvitele lenne, vagy csak az erőszakos apa hatása, szintén nem lehetett eldönteni. Igazából nekem az első eszembe sem jutott.
Ami még nagyon furcsa volt, s nem annyira értettem, hogy az apa miután a fiai agyonütötték, de mégis felépült (ok, nem minden koponyát ért baltacsapás halálos) miért lett olyan, mintha szellemi fogyatékos lenne. Ez annyira megzavart, hogy sokáig nem is tudtam, hogyan álljak neki ennek az előadásnak a beszámolójához.

Összességében elmondhatjuk, hogy nem egy vidám darab, bár vicces jeleneteket sem mellőz. Különösen akkor, amikor a zsidó közösség mindennapjaiba nyújt betekintést kifigurázott túlzásokkal. De azért képes elgondolkodtatni minket az élet nagy dolgairól, olyan témákat érintve, mint a család, a becsület, a tisztesség, a siker. Azzal, hogy az előadást nem szabdalták fel szünetekkel pörgősre sikerült, nem volt olyan rész, ahol unatkozni lehetett volna. Emellett jó színészi játékokat láthattunk, szeretem a Radnóti csapatát.
Ide a végére érdekesség képen még elfér az aznapi „celebszpotting”: Vekerdi Tamás a nézők között, igaz, ha nem mutatkozik be egy idős házaspárnak, akkor én fel nem ismertem volna.

2010. december 22. 19:00 Nemzeti Színház – Ármány és szerelem



Nem sok kedvem volt színházba menni ma este. Fáradt vagyok, az egész héten feszített tempóban ment/megy a munka, ráadásul semmilyen karácsonyi hangulatom nincsen még, egyszerűen nincs időm ráhangolódni. Nagyon meggondoltam délután, amikor hazaértem, hogy akkor inkább maradok. Végül azzal győztem meg magam, hogy mennyit kellett telefonálgatni a jegyért. Még pár nappal ezelőtt sem volt biztos, ezek után nem kellene eljátszani, hogy nem megyek el. Meg ugye, ki tudja, meddig játsszák a most repertoáron lévő darabokat, ha előbb-utóbb kiebrudalják az Alföldit…
Nagyon örülök, hogy így döntöttem!
Azért vittem magammal könyvet is, h legalább előtte meg a szünetekben elüthessem az időt. Belátom, ez is a nem-akarok-menni hozzáállásom tükrözi. Már elég sok idő eltelt azután, hogy elfoglalhattuk a helyünket a nézőtéren, amikor felnézve a könyvemből megkérdeztem a mellettem ülőt, hogy ugye itt most az Ármány és szerelem lesz? Ugyanis a színpad egy zenekarnak volt berendezve, ez eléggé megzavart, ráadásul nem úgy nézett ki, mint amit le tudnának süllyeszteni a zenekari árokba. Megnyugtattak, hogy igen, hát akkor ok, igen.

Elkezdődött a darab. A zenekar valóban felvonult. Végig ők alkották a színpadi teret, a díszletet sőt, többször be is vonták a karmestert, a zenészeket is a játékba. Érdekes megoldás, tetszett. Habár eleinte még mindig tartózkodó voltam, elég hamar magával ragadott a darab. Nagyon ügyes játékokat láthattunk. Azt kell, hogy mondjam, hogy a Kulka Jánosban nem tudok csalódni. Pedig ő nálam előítéletekkel indult. A Szomszédok miatt bekerült egy skatulyába, s kijelentettem, hogy én őt nem szeretem. Viszont amióta először láttam színpadon (azt hiszem a Hat hét, hat tánc volt az) rá kellett jönnöm, hogy az előítéletekkel csínján kell bánni. Mellette ki kell még emelni Hevér Gábort, Hollósy Frigyest és Vásáry Andrét is, de a többiek is jók voltak. Egyedül talán a női főszereplőt alakító Bánfalvi Eszterrel nem voltam elégedett.
A történet alapja nagyban hasonlít a Rómeó és Júliára, két fiatal, akik a körülmények miatt nem lehetnek egymáséi, és végül véget vetnek életüknek. De ez a hasonlóság semmit nem csorbít rajta. Bepillantást nyerünk az udvari intrikákba, a származás kérdéskörébe, és persze a szerelmes ifjak kálváriájába.
Csodálkozva olvastam, hogy Schiller az egészet saját élményei alapján írta.

Tényleg egy jó darab volt, annak ellenére, hogy nem túl jó pozícióból indult nálam mégis sikerült kizökkentenie a nihilemből és teljesen megnyugtatott.
Meg kellett állapítanom azt is, hogy a Nemzetibe még nem járnak annyian bringával, mint ahogy azt korábban a Katonában tapasztaltam, hogy már szinte nincs is hova kötni. De hát, ami késik, nem múlik.

2010. december 21. 20:00 MU Színház – Szputnyik Hajózási Társaság: Hókirálynő


Furcsa, mert amikor elkezdtem írni az előadásokról, amiket látok azt gondoltam, hogy sok értelme úgysem lesz, mert én nem tudok kritikus lenni. Közben meg azon kapom magam, hogy szinte nincs olyan darab, amiben valamit ne kritizálnék.

Szeretem a Szputnyikot. Meg éljenek a 6-osok! De azt kell, hogy mondjam, nem értettem ezt a darabot. Most megnéztem a leírását, ekkor jöttem rá, hogy ezt már előtte is olvastam, de így sem lettem okosabb. Nem a színészek játékával van a gond, ők ügyesek voltak, hanem nekem inkább a történet sikeredett olyanra, hogy nincsen se füle, se farka. Az, ahogy kezdődött tetszett, a sok jövés-menés, minden szereplő bemutatkozott, később a kapcsolatrendszerük is világossá vált, de hogy maga a Kerekes Éva által megformált Hókirálynő kit vagy mit szimbolizált, na, hát erre nem sikerült rájönnöm. Biztos segítene, ha elolvasnám Andersen meséjét, de szerintem egy darabnak érthetőnek kell lennie akkor is, ha előre nem ismerjük a történetét.
A címadó szereplőn kívül még egy dolog van, amit nem tudok hova tenni, mégpedig az idegen nyelveket. Kétszer is angolra váltottak, míg volt egy egész jelent németül. Utóbbi legalább vicces volt, de feltételezem, hogy ugyanilyen vicces lenne magyarul is.

Eddig ez most nagyon lehúzósra sikerült, azért nem volt ennyire „vészes a helyzet”. A történet humorral is fűszerezve volt, erre igen nyitott közönséggel. Az egyik srác mindig hangosan kacagott, de olyan nem zavaró módon. Ráadásul tettek a közönség egységgé kovácsolásáért is. Az egyik jelenetben elsütöttek egy pisztolyt, szinte teljesen váratlanul. Ennek hatására egyből mindenki összenézet, pár szót váltott a mellette ülővel, akár ismerte, akár nem. Én nagyon ijedős vagyok a hirtelen zajokra, hát nem sok kellett, hogy fel ne ugorjak a székről ijedtemben.

2010. december 16. 20:00 Trafó - Frenák Pál Társulat: k.Rush


A legújabb Frenák darab bemutatója. Mindig nagy várakozással tölt el egy-egy előadásuk, amit még nem láttam. Tudni kell azt is, hogy ők az egyik kedvenc társulatom, remek táncosokkal (azért mostanában a Várnagy Kristófot hiányolom közülük :( ). Sőt, a Fiúk volt az egyik első kortárs táncdarab, amit láttam, és talán azóta is a legjobb. Nem csoda, hogy megszerettem a táncot.

A nézőtéren a második sorban foglaltunk helyet. Nem mintha nem lett volna még hely az elsőben is, amikor beértem a terembe, de a Trafóban, amikor ilyen nagy érdeklődésre számot tartó előadást játszanak, beraknak plusz egy sort előre, ahol a székek lábai le vannak vágva, így azok olyan gyerekméretűek. Szóval inkább a kényelmet választottam. Sajnos így néha volt, hogy az előttünk ülők feje zavaró volt, kitakarták a táncosokat. Az egyik ilyen alkalom az első snitt volt. Merthogy a darab úgy volt felépítve, hogy a több apró történet elbeszélése filmszerűen zajlott (mint később számomra is világossá vált, nem véletlen, filmek ihletésére), ahol mindegyik történet egy-egy emberi kapcsolatot, emberi viszonyt boncolgatott. Az előadás nagyon dinamikusan kezdődött, amit végig hoztak, talán egy picikét pont az első történet volt egy leheletnyivel hosszabb a kelleténél, de az is lehet, hogy ezt annak kellene betudnom, hogy közben nyújtogatni kellett a nyakam. Elképesztő, hogy végig milyen ügyességgel táncolták körbe az autót, ugyanis a fő motívum egy böhömnagy cadillac cabrio. Nem lehet túl egyszerű egy autóban táncolni. Számomra a darab tele volt agresszióval, és több olyan jelenet is volt, ami valakinek a halálával végződött. Többek között láthattunk egy stoppost, akit elütnek, anyát és lányát, akik a kormány feletti irányításért hadakoznak, és végül már fojtogatják egymást, egy fiatal lányt, akit megerőszakolnak. De sorra került az apa és fiú kapcsolata, a két barátnő, a két barát (itt akár szintén gondolhatunk nemiségre, mint ahogy dominanciára is), a fogyatékosság, az őrület is. Ami érdekes volt, és a Palitól még nem tapasztaltam, hogy több generációt vonultatott színpadra. A társulat táncosai Uhrik Dórával, Lőrinc Katalinnal és Lovas Pállal egészült ki, ez is a már-már mesélést segítette elő.
Az egyes snittek között az átmenetet a díszlet, azaz az autó forgatása jelentette. Igazából, amit nem értettem az, hogy miután az autót három részre szedték, ezzel három részre osztva a teret is, később mégis összeillesztették azt. Ez valahogy nekem a végére kívánkozott, bár az is igaz, hogy akkor nem lehetett volna egy olyan szép kompozícióval zárni, mint amivel tették.

Az előadás után a premierre való tekintettel beszélgetés volt az alkotókkal. Ekkor bizonyosodtam meg, hogy a filmszerű elbeszélésre hajazás nem volt véletlen, a jeleneteket többek között filmek is ihlettek Meglepő, hogy mennyire szerény is a Pali. Korábban már tapasztaltam, hogy nem nagyon szereti magyarázni a darabjait. Inkább hagyja, hogy a nézők azt képzeljenek bele, amit szeretnének, meghagyva ezzel nekik a saját értelmezés és egyben a saját élmény kialakítását. Bevallása szerint, mikor ilyen friss egy darab, nem is nagyon tud beszélni róla, mert még annyira frissek az érzések, hogy nehéz azokat szavakba öntenie. Ezt minden további nélkül elhiszem neki, sokszor vagyok én is úgy, hogy egy-egy átélt érzésről, hangulatról nehéz beszélni, ahhoz ott és akkor ott kell lenni.
Minden esetre köszönjük az új darabot!

2010. december 14. 19:00 Katona József Színház - A hős és a csokoládékatona


Eléggé vártam már ezt a darabot. Korábban egyszer már volt rá jegyem, de vissza kellett mondanom, mert már nem is emlékszem igazán, hogy micsoda, de valami közbejött. Ennek ellenére eléggé rosszul indult az estém. Megérkezve a színházhoz konstatáltam, hogy körülbelül háromosztálynyi, ha nem több gyerek is a nézősereget fogja erősíteni. Nem mintha bajom lenne a diákokkal, csak a fegyelmezettségüket illetően vannak fenntartásaim. Mint a mögöttem ülők beszélgetéséből hamar kiderül tizenhét évesek.

Az első felvonás nem nagyon lopta be magát a szívembe. Nem ért meglepetésként, most készültem előre(!), hogy énekelnek is az előadásban, de annak a hogyanja eléggé meglepett. Mikor egy-egy énekbetéthez értek, mikrofonok elő (állvánnyal), kiálltak a díszletből, és ott énekelték el a dalt. Akárhogy is győzködtem magam, hogy hát miért is kéne mindig a „megszokott” módon hozni az éneklős darabokat, de ez a fajta újítás nekem nem jött be. Inkább akkor már a mikroportok, igaz, olyankor meg valamilyen úton-módon, a fejükre kell rögzíteni a mikrofont. S valljuk be, ez legtöbbször elég idétlenül sikeredik. Kedvencem a hajból a homlokra belógatós, s ott egy testszínű leukoplaszttal rögzített. Lehet, csak ezt akarták elkerülni… Ami viszont jó volt, hogy ilyenkor élő zenekar kísérte őket. Autentikus, balkáni dallomokat idézve, amihez az ének is igazodott, ugyanis a történet Bulgáriában játszódik. Szóval azt kell, hogy mondjam, ha nincs ez a kiállok a mikrofonhoz megoldás, akkor igazán ütősen is elsülhetett volna az éneklés.
Amit még az első felvonásnak a rovására kell, hogy írjunk az, hogy alig történt benne valami. Úgy eltelt háromnegyed óra (korán volt az első szünet, mert mint kiderült, 3 felvonásos a darab – úgy látszik, mégsem készültem fel eléggé ;) ) hogy a cselekmény szinte semmit nem haladt előre, de Kocsis Gergely már ekkor is felhívta magára a figyelmet alakításával.
A szünetben találtam wifit a nézőtéren :)

A második felvonás alatt felpörögtek az események. Már-már a mikrofonos éneklés sem volt annyira zavaró, mi több, volt, hogy már az állványt is nélkülözték. A történet röviden az, hogy a bolgárok és szerbek között háború dúl, és a bolgárok egy vakmerő lovastámadással saját javukra döntötték el a csatát. Az egyik szerb katona, Bluntschli kapitány (Kocsis Gergely), aki egyébiránt svájci zsoldos, a darab színhelyéül szolgáló nemesi házba menekül. Mint kiderült a bolgár sereg egyik magas tisztjének Pavel Petkovnak (Haumann Péter) a házába, ahol a házat átkutató orosz katonák elől, hogy-hogy nem annak lányának, Raina Petkova (Péter Kata) hálószobájában talált menedéket. Bujtatását a lány anyja (Bodnár Erika) is segíti. Miután elült a vész a Csokoládékatona (nevét a csokoládéhoz fűződő szenvedélyes szeretete ihlette) távozott a háztól. A békeszerződés megkötése után hazatér a ház ura, vele együtt a lány vőlegénye Szergej Szaranov (Nagy Ervin) a hős, de csalfa lovastiszt is. Mindvégig egy svájci katona eszességét szidják, hogy hogyan ültette fel őket 3000 lóval. A bonyodalmak akkor kezdődnek, mikor a szolgáló (Bán János) a kertben tartózkodó hölgyeknek jelenti, hogy nem más, mint a Csokoládékatona személyében vendég ékezett a házhoz.

A darab a harmadik felvonás alatt érte el csúcspontját. Itt már feledtetni tudták a vontatott elsőt, és a mögöttem ülő kritikus hangvételű diákok is önfeledten kacarásztak. Ami nekem nagyon tetszett, hogy máris a harmadik felvonás elején egy olyan énekléssel kezdtek, ahol nem(!) volt egyetlen egy mikrofon sem. Nem lehetett volna végig megoldani nélküle? Hisz a színházaknak jónak kell, hogy legyen az akusztikájuk. Minden esetre ügyes alakítást láthattunk Kocsis Gergelytől, Bán Jánostól és Haumann Pétertől is.

Távozáskor a ruhatárnál még egy kalandba keveredtem. Volt egy férfi, akinek úgy tűnik elég sietős volt a dolga, mert minden igyekezetével azon volt, hogy megelőzzön a sorban. Persze, én ezt nem hagyhattam, ezért próbáltam úgy állni, hogy ne tudjon elém furakodni. Viszont ezzel az előttem álló mellé kerültem. Mikor „ránk” került a sor, vártam, hogy menjen előre, hisz ő állt előbb a sorban. Ekkor a mögém szoruló előzködő megszólított, mondván, hogy kislány, ha nem nyújtja a cetlit, akkor sohasem fogja megkapni a kabátját. Hát, nekem sem kellett több, közöltem vele, hogy vele ellentétben, nekem nem áll szándékomben senkit sem megelőzi, ugyanis az úr előttem állt a sorban, s mutattam a mellettem állóra. Szóval jól le lettem kislányozva. Nem is tudom, ennek örüljek e vagy sem, hisz gondolom, hogy azt hitte, hogy én is egy vagyok a tizenhét éves diáklányok közül.

2010. december 8. 19:00 Radnóti Színház – A főfőnök


Annak ellenére, hogy a tízedik sor pótszékére szólt a jegyem, végül egész tuti helyről, a harmadik sor közepéről sikerült végignéznem a darabot. Ugyanis egy párnak szintén pótszékre, és ráadásul egymástól távoli sorokba szólt a jegyük, ezért felajánlottam nekik, ha szeretnének egymás előtt ülni, én szívesen cserélek velük. Így kerültem a harmadik sor szélére, ahol az ötös szék a nézőtér elsötétülésekor is üres volt, nekem sem kellett több.. kezdődhet a komédia. :)

A történet egy informatikai cégnél játszódik. Vezetője Ravn (Gazsó György) kitalált egy, a valóságban nem is létező főnököt maga fölé. Erre azért volt szüksége, hogy a dolgozókat negatívan érintő döntések meghozatalakor a felelősséget levehesse a saját válláról és azokat minden esetben legyen kire hárítania. A szeretetéhsége kényszeríti rá, hogy a beosztottak előtt ő maga mindig is egy kedves, szerethető mackóként tündökölhessen. Magának azzal indokolja mindezt, hogy ő nem egy vezető-típus.
10 évig minden további nélkül működött így a cég, de most, hogy el akarja adni a vevő fél ragaszkodik ahhoz, hogy csak is a legmagasabb pozíciót betöltővel hajlandó üzletet kötni, nem pedig annak egy „csatolósával”. Ezrét Ravn felbérel egy színészt (Csányi Sándor), hogy játssza el a Főfőnök szerepét a tárgyalásokon. Egy hét van a szerződés aláírásáig, addig az alkalmazottak előtt is alakítania kell a főnököt. A „hat öreg”, akik a cég indítása óta ott dolgoznak, és többet tettek bele, mint ami elvárható lenne, kétes örömmel fogadják. Ráadásul nekik az adás-vételi szándékról nincsen tudomásuk.
És itt kezdődnek a bonyodalmak. Több sejthető és nem várt fordulat követi egymást. Sokszor jókat kacagtam, de a humor mellé végletes drámaiság is vegyül. A szereplőket megismerve levonhatjuk a következtetést, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje. Az előadás elején és végén, valamit a szünet előtt egy monitoron kommunikálnak a nézőkkel. Gondolom az IT-vel foglalkozó vállalat adta az ötletet, de ennek ellenére nekem ez kicsikét erőltetettnek és szükségtelennek tűnt. Viszont nagyon meglepődtem, mikor az első pár jelenet elválasztójaként szóló zene ismerősen csengett. Nem is olyan régen a Millenárison jártunk egy indiai esten, amit India függetlenségi napjának tiszteletére rendeztek. Az egyik táncosnő emlékezetes, 28 perces klasszikus indiai táncához használta ugyanezt a zenét. Azt hiszem erre szokták mondani, hogy kicsi a világ.

2010. december 7. 19:00 Új Színház – A szív bűnei



Mondhatni nem túl vidám hangulatban hagytam el a színházat tegnap este, igaz egy tragédiától mit is várhat az ember… így jár az, aki előre nem néz utána annak, hogy mit is fog látni, hanem cím, színház vagy színészek alapján válogat. „Nem egy tragédia két részben” áll az előadás szórólapján. És mily igaz, három, a húszas éveik végén járó - a legidősebb 30 éves - nővér szívbemarkoló története bontakozott ki előttünk. Három hányatatott sors Pálfi Kata, Pokorny Lia, és Földes Eszter remek alakításában.

Kislány korukban édesanyjuk felakasztotta magát és a család macskáját a picében, mert nem tudta elfogadni, hogy a férje elhagyta őket. Ezt követően az árvákat a nagyapjuk nevelte. Egy ilyen szituációban szinte elkerülhetetlen, hogy lelkileg sérüljenek a gyerekek. Jelenleg Lenny, a legidősebb nővér (Pálffi Kata) gondozza a már öreg és beteg nagyapát. Képtelen kapcsolatot teremteni a férfiakkal, miközben Terézanyu módjára mindenki gondja-baját és terhét magára veszi. Meg, a középső lány (Pokorny Lia) volt az, aki rátalált az anyjuk holttestére, ő a vagány és erős nő szerepét öltötte magára. Azt, hogy ez csak a külvilágnak szól és az őt ért trauma feldolgozatlan maradt, mi sem bizonyítja jobban, minthogy 14 éves korában nyúlt először a pohár után, és azóta is folyamatos alkohol és drogproblémákkal küzd. Aki újra összehozta a testvéreket az Babe (Földes Eszter), hármójuk közül a legfiatalabb. Boldogtalan házassága a város egyik legbefolyásosabb férfijával olyan elkeseredettségbe sodorta, minek végén rálőtt a férjére. A dolog iróniája, hogy mindig is ő volt a nagypapa kedvence, a többiek számára a jó kislány példája.

Az előadást végig sok-sok humorba és iróniába ágyazták. Saját bevallása szerint a rendező célja ezzel az volt, hogy a nézők számára megkönnyítse befogadást.
Minden esetre nekem ez a darab alkalmat adott arra, hogy a mindennapok mókuskerekéből egy kicsit kilépve megálljak és elgondolkozzak azon, hogy az eddigi életem miért és hogyan alakult úgy, ahogy. Valamint megerősített abban, hogy értékelnem kell a gondtalan gyerekkorom.

2010. december 1. 19:00 Merlin – Devero: Harlekin


Ezt az előadást a róla kapott ismertető alapján választottam, körülbelül az utolsó pillanatban. Orosz társaság, akik a „Harlekin című előadással a maszkok színháza, a középkori pantomimjátékok és az utazó muzsikusok és bohócok művészete előtt szeretnék leróni tiszteletüket„. Nah, ez jól hangzik. Mikor a színházterem előtt várakoztam a beengedésre tűnt fel, hogy a falra ki vannak rakta a táncegyüttes korábbi plakátjai, többek között a Ketzal. Ekkor jöttem rá, hogy én korábban már láttam őket, sőt a Bozsik Yvettékkel is volt egy közös darabjuk.

Most a társulat két alapító tagja, Jelena Jarovaja és Anton Adaszinszkij érkezett hozzánk, hogy bemutassák új darabjukat. Mialatt mindenki elfoglalta a helyét (ami, lévén teltházas előadás, és még az utolsó utáni pillanatban is érkeztek vendégek, nem rövid ideig tartott), a bohócruhába öltözött mesélő szórakoztatta a közönséget. Végül becsukták az ajtót, a két főszereplő bábút elhelyezték a színpad két szélén álló mutatványos bódéban. Kezdődhet a történet, amivel a marionett bábúk koránt sem vidámra megformált életébe nyújtanak betekintést, persze továbbra is sok humorral fűszerezve. Megdöbbentő és egyben lenyűgöző, hogy mennyire érthetően és egyértelműen kommunikálnak a közönséggel és milyen könnyedséggel fejezik ki a legmélyebb érzelmeket is szavak nélkül. A bábos által életre keltett bábok tökéletességig kidolgozott mozdulatait láthatjuk viszont a színpadon egy rövidnek közel sem nevezhető, 80 perces előadásban.

Örülök, hogy volt szerencsém látni ezt a darabot és kíváncsian várom további munkásságukat, azok magyarországi bemutatóit.