Bulgakov: Képmutatók cselszövése - Szkéné Színház, 2012. október 16. 19:30

kép forrása: prae.hu

Amíg mi a Szkéné Színházban Bulgakov vészjósló aktualitást nyert drámáját, a Képmutatók cselszövését láthattuk, addig több, más független produkcióra kíváncsi néző nem biztos, hogy ennyire szerencsésnek mondhatta magát: nekik nem volt mit nézniük. [...] Az utóbbi időben olyan társulatok és előadások kerültek a Szkéné eddig sem elhanyagolható repertoárjára, amiknek köszönhetően a nemrégiben létesült nagy várományos, a Jurányi Inkubátorház mellett idén ősztől méltán nevezhető a függetlenek egyik meghatározó bázisának. Ez alól nem képez kivételt a VÁDLI Alkalmi Színházi Társulás második darabja, a Képmutatók cselszövése sem. A társulat tagjai, mint például Tamási Zoltán, Fodor Tamás, Nagypál Gábor vagy Kovács Krisztián, a színházi körökben otthonosan mozgó nézők közül sokakat külön-külön is elvisznek egy előadásra, nemhogy így együtt. Ez ad magyarázatot arra, hogy újabb közös produkciójuknak csupán a szereposztását látva, bármiféle előzetes utánajárás nélkül megszavaztam a feltétlen bizalmat. Elfogultságomat az előadás végül csak tovább erősítette, ráadásul játékának köszönhetően Tóth József nevével bátran bővíthetjük a korábbi felsorolást, ugyanis tőle és Nagypál Gábortól kiemelkedő alakítást láthatunk a darabban.

Bulgakov színpadra állított drámájával a néző Moliére felhőtlennek közel sem nevezhető életébe kap bepillantást. Aki, miután az egyház érdekeit sértő Tartuffe-öt megírta, elvesztette királya kegyét. Az előadás az ő történetén keresztül boncolgatja színház és hatalom viszonyának örökzöld kérdését. Alapjában véve elmondható, hogy akkor tudja valaki a színházát – és ez természetesen más művészeti ágakra is áll – fenntartani, ha jó viszonyt ápol a pénzek felett diszponálókkal, azaz a hatalmon lévőkkel. Nincs ez másként ma sem, mint ahogy Moliére korában volt, sőt a mai, abszolutizmusba hajló politikai és gazdasági környezetben ez az érzékeny függőségi viszony egyre inkább kiéleződik. Aktualitása mellett a darab túlmutat az előző, általános igazságon, hiszen a hatalmi játékok ugyanúgy megjelennek benne Moliére és társulatának szövevényes kapcsolati szintjén, mint ahogy XIV. Lajos, a haladó gondolkodású zsarnok és Moliére,a kiszolgáltatott író viszonyában.

A VÁDLI tagjaitól mást nem is várva akár közhelyként is hangozhat, hogy a sikeres rendezés mellé - amivel Szikszai Rémusz ismét bizonyított - profi színészi játékok társulnak. A szakmai és szerelmi rivalizálás mellett az erkölcstelenséget, az árulást, a sikert és a hazugságot mind-mind hatásosan, de oly módon ábrázolják, hogy végül mégis egy könnyed, jó humorral és sok iróniával fűszerezett, szórakoztató előadást kapunk. Emellett jól használják a színpadi teret, szinte végig teljesen belakják azt - igaz, egy Szkéné méretű színháznál ez minden bizonnyal nem jelent akkora kihívást. Ötletes és tetszetős, ahogy a kosztümöket térelválasztóként, valamint díszletként használják. A rendezői koncepcióban talán egy dolog van, ami nem passzol az előadásba: amikor a színészek a technikusoknak kiszólva fényt, zenét, vagy éppen sötétséget kérnek, a sokszori ismétléssel ez ahelyett, hogy vicces lenne, inkább már erőltetettnek hat.

Az előadás szünetében még voltak, akik a dráma fent taglalt, szórakoztató megközelítése miatt kritikusabb hangot ütöttek meg: túl felszínes, nincs mélyenszántó mondanivalója, ennél többet vártunk tőle – hallhattuk. A második felvonás után végül ők is megkapták a letaglózó csattanót, aminél sajnos kevés dolog tudna nagyobb aktualitást kölcsönözni a darabnak. A főszerepet játszó színész a tapsrendet megszakítva felolvasta a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) Balog Zoltán miniszter és L. Simon László kulturális államtitkár részére, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EEMI) 900 millió forintos zárolási kötelezettségének ügyében írt nyílt levelét. [...] egy, a területet érintő esetleges zárolás sokuknál a megszüntetéssel lenne egyenértékű.

A meglehetősen rendhagyóra sikerül színikritika teljes terjedelmében a Fent és Lent blogon olvasható.
 

Zadam Társulat: Profil - Bethlen Téri Színház, 2012. október 13. 19:30

A jelenleg befogadó- és produkciós színházként működő Bethlen Téri Színház jó hangulatát nem csak az oda látogató ismerősök, de a fellépők is dicsérik, szeretnek ott játszani. Elvitathatatlan, hogy a patinás épületet otthonául tudó intézmény - a megnyitása óta eltelt több, mint 83 év alatt volt már kabaré, mozi, próbaterem, raktár és táncszínház is - valóban megkapó atmoszférájú. Kávézójában például az előadások előtt és után lágy zene mellett, és az évek során felhalmozott relikviák társaságában fogyaszthatjuk el italunkat.

Idén januártól a színház üzemeltetőinek elsődleges célja, hogy műfaji megkötések nélkül teret biztosítsanak a kortárs alkotóművészeknek. Mivel ehhez állami támogatásban nem részesülnek, önfinanszírozásukat a pályázati pénzek mellett társadalmi összefogásból származó forrásokra építik.

Amellett, hogy a színházat teljes mértékben önerőből tartják fent, a tény, hogy a szombati előadás ennyire kevés nézőt vonzott - a mostani kialakításában körülbelül 80 férőhelyes nézőtéren a jegyszedőket is beleértve mindössze 18 főt számoltam - azért is elszomorító, mert Zambrzycki Ádám a hazai kortárs táncéletnek abba a körébe tartozik, akik jóval nagyobb figyelmet érdemelnek, és nem csak a bemutatóik alkalmával.

A képet készítette: Feicht Zoltán

Fentiektől vezérelve a Zadam Társulat előadására komoly elvárásokkal érkeztünk, amit csak megerősítettek a darabról elöljáróban olvasott pozitív kritikák. Ezzel szemben egyáltalán nem azt kaptuk, amit vártunk. Nem tudni miért, de megváltozott a szereposztás: Zambrzycki Ádámot egy másik táncos helyettesítette - lehet, hogy csak arra az estére -, viszont ezáltal a lányok, Sebestyén Tímea és Simet Jessica kerültek a középpontba, pedig nekik pont, hogy arra lett volna szükségük, hogy valaki húzza őket. Mozdulataik sokszor tűntek kapkodásnak, és nem mindig voltak pontosak. Azzal, hogy a beugró férfitáncos még nélkülözi a Zambrzyckira jellemző karizmát, nem volt képes elvinni a hátán az - úgy néz ki, alkotója hiányában nem is elég erős - előadást.

A képet készítette: Feicht Zoltán

Emellett hiányzott a darab íve. Könnyen megérthető, hogy mi motiválta Zambrzyckit amikor a címet is ihlető, a különböző közösségi oldalakon magunkról kialakított énképek feldogozásához nyúlt. Izgalmas kérdés mind, hogy: vajon mi a valóság, kik vagyunk a magunk valójában, mit hiszünk és mit szeretnénk láttatni magunkról? Mégis a darab úgy hatott, mintha egyes részei inkább csak egymás után lennének pakolva. Ezzel a rendezetlenséggel csökkent kifejezőképességük, és általuk a néző az előadás során nem jutott el A-ból B-be. Több felvetés, mint például a cím sorozatgyilkosokról felállított profilozásként értelmezése csak be lett dobva, de az előadás végére sem került a helyére.

A korábban készített fotókat elnézve a táncos-koreográfuson kívül más, egy, és valószínűleg szintén elég fontos, díszlet/kellék is hiányzott a mostani előadásból: nevezetesen a vetítővászon és a rá kerülő vizuál. Feltételezhető, hogy ez is sokat hozzátett volna az összképhez.

A képet készítette: Cserkúti György

Természetesen nem járnék el helyesen, ha nem emelném ki a darab erősségeit is. Azok a részek, ahol a notebookok megjelentek, mind jól megkomponált jelent volt, és nem utolsó sorban hozták a korábban hiányolt kifejezőerőt is. Viszont azon, hogy az előadást ne lássam ennyire kritikusan, az est folyamán korábban elfogyasztott borvacsorával megalapozott hangulatom sem segített. Minden esetre szívesen megnézném még egyszer, immár az eredeti felállásban a darabot.