Wenn Es Soweit Ist: Ganymed Goes Europe - Szépművészeti Múzeum, 2013.09.26. 19:00


Izgalmas projektbe csöppent a Szépművészeti Múzeum. A történet egészen 2009-ig nyúlik vissza, amikor az osztrák wenn es soweit ist (magyar fordításban: ha eljött az ideje) társulat a bécsi Kunsthistorisches Museumban debütáló Ganymed Bording című darabjának, annak sikerein felbuzdulva európai turnét álmodott. Az azóta már több díjjal is jutalmazott és jelenleg Budapesten állomásozó Ganymed Goes Europe ennek eredményeként született. Az este folyamán tizenkét színész ad elő tizenkét festményhez írt tizenkét történetet, maguk, a képek társaságában.

A projekt koncepciója, hogy Wrocław, Budapest és Bécs egy-egy múzeumának bizonyos képzőművészeti alkotásait kiválasztva felkértek lengyel, magyar és osztrák szerzőket, írjanak a képek inspirálta, rövid szövegeket, majd az így készült kortárs műveket színművészek tolmácsolják a közönség felé az adott képek előtt bemutatott, újra és újra ismételt pár perces előadásaikban. Szép példája ez mind a különböző művészeti ágak közötti, mind a nemzetközi együttműködéseknek.


Az darabnak nincsen egy előre meghatározott sorrendisége, a színészek a múzeum termeiben szétszórtan elhelyezkedő festmények előtt várakoznak, hogy összegyűljön körülöttük a nézők egy nagyobb csoportja - ha mégsem erre, akkor nem tudni pontosan, hogy mi a jel -, amikor is elkezdik történeteiket. Mindenki azt és annyiszor hallgatja meg, amelyiket és ahányszor szeretné, összesen két kötöttség van: az előadás este hétkor kezdődik és tízig tart.

Biztosan vannak, akiket a Ganymed a Teleki téri piacon pár évvel ezelőtt bemutatott Életosztás című előadásra fogja emlékeztetni, felépítése ugyanis leginkább ahhoz hasonlítható. Másik közös pontjuk az - bár szerencsére ez sok más esetben is megállja a helyét -, hogy mindkettő jól sikerült darab. Most is érdekes történeteket hallhatunk, exkluzív környezetben és nagyszerű előadásokban. Utóbbiról az ügyesen válogatott színészi gárda gondoskodik, akik közül Kulka János, Hay Anna, Gryllus Dorka és Szikszai Rémusz alakítja a legjobbat. Persze nem lenne fair csak őket kiemelni, hiszen ehhez tehetségükön túl hozzájárulnak az előadott művek is, esetükben ez Esterházy Péter: A hirtelen barátság, Thomas Glavinic: Mezítelenül, Darvas László: A bika farka és Dragomán György: Adrenalin című írását jelenti. Van pár kevésbé magával ragadó, így a figyelemhez erősebb koncentrációt igénylő írás is, amiben az sem segít, hogy az idő-történet optimalizálás miatt a darab alatt az átlagosnál többször pillantunk óránkra, miközben azt fontolgatjuk, hogy melyik kép legyen a következő állomás. Néhány előadásnál pedig a másik, túl közeli helyszín - ehhez jön hozzá, hogy a múzeumi terek tervezésénél sem pont a tökéletes akusztika kialakítására törekedtek - erőteljesebb orgánumú színésze zavarja egy-egy történet hallgatóságát. Azon túl, hogy ezzel megnehezedik az előbbi két kategória közötti besorolás, élvezeti értékük is csökken.


Az imént nem véletlenül került szóba az idő kérdése, mert hiába a rendelkezésre álló három óra és a csak pár perces előadáshosszak, ez mégsem feltétlenül jelenti a sikeres időbeosztást. Pont azért, mert nincsenek előre meghatározott kezdési időpontok, nem lehet eldönteni, hogy melyik történettel folytatva jár jobban a néző. A tapasztalatok szerint az a taktika, hogy keressük meg amit épp megnézhetünk az elejétől a végéig, mert az extra bolyongások mellett hosszabb várakozásokat is eredményez, nem vált be maradéktalanul. Ezért, ha mindegyikre csak egyszer vállalkozunk sem biztos, hogy sikerül a tizenkét történetet végighallgatni, de lehet, hogy ez nem is szerepelt a célok között és ugyanúgy szándékos, mint ahogy a közönség háromnegyed tízes kiterelése a múzeum termeiből. Mégis mindkettő csalódásra adhat okot, pláne úgy, hogy az utóbbi nélkül az első kiküszöbölhető lenne. Szóval, amikor fél tíz után egy kicsivel a hangszórókból megszólal, hogy az utolsó előadások kezdődnek, azt jobb, ha mindenki komolyan is veszi.

Persze azért ennyire nem borús a helyzet, sőt! A fenti hiányosságok ellenére a projekt egy remek ötleten alapuló és tehetséges emberek bevonásával készített produkciót eredményezett. A darab térhasználatára jellemző, mert mindenki maga dönti el, hogy hol foglal helyet, hogy általa elmosódnak a határok néző- és előadótér között. A színész és néző között ezzel akár karnyújtásnyira csökkenő távolság különleges élményt nyújt hallgatónak és előadónak egyaránt, közöttük akaratlanul is megindul egy interakció. A történetek előadásmódja hallgatóságukban régi idők mesemondóit idézheti, az előadók is ugyanúgy körbeülhetőek, mint egykoron a regések. De nem szükséges ennyire távoli hasonlathoz visszanyúlni, elég csak mindenkinek saját gyerekkora esti meseolvasásainak emlékéhez, ahol a mesék illusztrációiként most egy-egy festmény szolgál. A mesés hangulatot tovább erősítik a kosztümök, a színészek pont úgy néznek ki, mintha csak a görög mitológia egyik (Ganümédészi) történetéből léptek volna ki.

Képek forrása
Viszont ahogy az a Szépművészeti oldalán olvasható, azoknak a meserajongóknak, akik ezek után megnéznék a darabot, de még nincs jegyük rá rossz hír, hogy a fokozott érdeklődésnek köszönhetően sajnos egyik budapesti előadásra sem lehet már kapni. Ha valaki mégsem szeretne lemaradni az élményről, az Ganümédészhez hasonlóan nyakába veheti Európát és tavasszal megtekintheti a Bécsbe készült verziót.

Batik (J): Érintés / Shoku - Trafó, 2013.09.24. 20:00

Az idén 15 éves Trafó nemrég tartotta évadnyitó sajtóreggelijét. Azon túl, hogy nem minden évad kezdetén van ekkora hacacáré volt szó Pinochetről, összművészeti előadásokról, erősödő nemzetközi kapcsolatokról, kötelező koncertekről, a fiatalok felé történő nyitásról, megújuló Trafó klubról és arról, hogy keresik annak a háromszázezer budapesti kivándorlónak az utódját, akik a Trafó potenciális célközönségéből is hiányoznak. Saját bevallásuk szerint a szép kerek évfordulón kívül az utóbbi, számukra kellemetlenebb tény késztette őket a sajtó efféle - amire az elmúlt 5 évben nem is volt példa - megvendégelésére.

A hallottak alapján ismét érdekes évadnak nézünk elébe. Ez alól a Batik társulatnak az Itt van Japán! 3. Előadóművészeti Fesztivál keretein belül bemutatott, a női lelket mély érzelmekkel boncolgató Érintés című darabja sem képez kivételt. A csak női táncosokból álló társulat rendkívül erőteljes és intenzív előadása teljes ellentmondásban áll azzal a képpel, ami a magamfajta, Japánt még meg nem járt, nyugati társadalomban szocializálódott egyén fejében él arról, ahogy a japánok kimutatják - vagy inkább ki nem mutatják - érzelmeik. Ezt az ellentmondást csak fokozza, hogy a darabbal a frusztrációk és kétségek kifejezésére vállalkoztak, aminek eredménye, ha nem is sokkoló, de erősen ledöbbentő hatású. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy japánban az előadás a végletekig megosztja közönségét, vagy nagyon szeretik, vagy egyszerűen csak utálják.


Külön érdekesség, hogy alkotója nem készült koreográfusnak. Az előadást követő, Ikuyo Kuroda rendező-koreográfussal folytatott beszélgetésből - azért csak vele, mert a táncosok arra hivatkozva, hogy ők beszédre nem, csak táncos szereplésre vannak felkészülve - kiderült, hogy az Érintés legelső, egyben máris koreográfusi díjat nyert darabja egy belülről fakadó késztetés eredménye. Az előadást immár 11 éve tartják repertoáron, de nem érzik önismétlésnek és az évek során vajmi keveset veszthetett aktualitásából. Kuroda úgy fejezte ki magát, hogy a táncosok idővel megértik a mozgást és a testük befogadja azt, ilyenkor a közönségnek is könnyebb dolga van. Ekkor újra dolgozni kezdenek rajta, amitől természetesen változik a darab. Arra a kérdésre, hogy amikor meghívást kaptak a Trafóba mégis miért erre az előadásra esett a választásuk, Kuroda csupán ész érven alapuló válasza az volt, hogy bár felmerült az is, hogy egy frissebb alkotást hozzanak, de annak annyira veszélyes(?) a díszlete, hogy erről hamar letettek. Az biztos, hogy az Érintés díszlete - nem is lévén - veszélytelen, helyette a mozgásra, arra a kevés kellékre, amit használnak és a zenére helyeződik a hangsúly.

Képek forrása
Az Érintés nem egy könnyed táncelőadás és talán az átlagnál nehezebben is dekódolható, mégis nagyon érdekes az az alkotás és a tánc iránt mind a rendezőnek, mind a táncosoknak tanúsított alázata, amit ez az előadás oly szépen példáz. Sokakból itthon sem hiányzik az alázat, a szinte mégis kézzel tapintható különbség az eltérő kulturális gyökerekben keresendő. Ami különbségtől persze egyik sem lesz jobb, vagy rosszabb, csak más.

Visszakanyarodva a sajtótájékoztatóhoz, számomra talán a legfontosabb információja az volt, hogy tavasszal visszatér a Trafó színpadára a Jég. Izgatottan várom! Mint ahogy a Batik újabb darabját is, mert biztosan hívják majd még őket.