united sorry - Tünet Együttes: Propaganda! - Trafó, 2011. február 26. 20:00


Felgyorsult világunkban a túlpörgés, a túlhajszoltság és a kiégés elleni reakcióként egy mozgalom a lassú életet hirdeti (slow life). Lassú élet, lassú város, lassú étkezés, lassú szex, e gondolatmenet mentén hamar eljutunk a lassú színházig is. Ez miért is érdekes nekünk? Mert a united sorry (A/NL) és a Tünet Együttes legújabb közös darabjukban a lassú színházzal kísérleteznek. És azt kell mondjam, hogy nem is rosszul! Sőt mi több, nekem is felettébb ügyesen sikerült adoptálnom a lassú élet szellemiségét, ha azt nézzük, hogy több, mint két hét telt el azóta, hogy a darabot láttam, és csak most írok róla.

Ami engem teljesen megdöbbentett, az a feldolgozott téma aktualitása. Propaganda! Célja az emberek véleményének befolyásolása, meggyőzése, leggyakrabban a politika használja.
Nem tudom, hogy ez mennyire szándékos, vagy véletlen és mennyire kapcsolódik a mai belpolitikai helyzethez, minden esetre ha valaki párhuzamot szeretne vonni, azt nagyon könnyen megteheti, pedig a darab rendezőpárosa - egy osztrák és egy holland művész személyében - külföldi származású. Nem ez az első alkotásuk, amivel politikai vonatkozású témát járnak körül, valamint egy-egy darab létrejöttének nagyobb az átfutási ideje, minthogy azt mondhatnánk, hogy ezt a jelenlegi kormány durva propagandakommunikációja ihlette volna, de egy biztos, az időzítés meglehetősen telitalálatos, amennyiben ebből a szemszögből szeretnénk értelmezni.

Az előadást megelőzően beszélgetés volt az alkotókkal. Erről lemaradtam, pedig így utólag elolvasva az érintett témákat, érdekes lehetett. Ami vicces benne, hogy nem is jártam messze, pont a szomszédban söröztünk, igazából szinte az egész napomat a kilencedik kerületben töltöttem. Délelőtt csoportos intézménylátogatáson voltunk a a Müpában és a Nemzeti Színházban (az igazán izgi, kulisszák mögötti helyekre sajna nem kukucskálhattunk be), utána beültünk egy helyre enni és beszélgetni, végül sörözni. Viszont ha előre tudom, hogy van ez a beszélgetés, biztosan elmentem volna, már csak azért is, mert pont belefért volna az időmbe.

fotó: Dusa Gábor
Az előadás a én és a minket folyamatosan érő külső impulzusok viszonyát boncolgatja. Bár lehet, hogy a korábban elfogyasztott két korsó sör is segített a darab ritmusának magamévá tételében, de ez a lassú színházasdi nekem bejött. Az, hogy lassú, nem azt jelenti, hogy mindent lassított felvételben látunk bár, ha nem is erre, de hasonlóra is volt példa, hanem inkább azt, hogy két történés között hosszabb lélegzetvételű szünetek telnek el. Ez lehetőséget ad arra, hogy az elhangzott vagy megtörtént eseményt nyomatékosítsák. Vagy épp időt ad a nézőnek a mélyebb befogadásra, értelmezésre. Akár még az azon való elgondolkodásra is, így teljesen más viszonyba kerül a darabbal, nem csak utólag van lehetősége feldolgoznia azt.

Számomra mindenképp érdekes és eddig nem látott színházi forma a lassú színház, és nem csak a kísérletező kedvű nézőknek ajánlom. Valamint az is biztos, hogy ezentúl megpróbálom majd a lassú élet szemléletét jobban magamévá tenni. Nem telezsúfolni a napjaimat, rohanni egyik helyről a másikra, hogy még ez is beleférjen, hanem szépen megadni a módját mindennek. Ez által az átélt élmények tartalmasabbak lesznek, minőségileg többet érnek. Nem kell semmit sem elkapkodni. Sőt, igyekszem majd többet gyalogolni is, például, ha csak pár saroknyira van az úti célom. Persze, azért nem szabad átesni a ló túloldalára sem, a Pató Pál uras „Ej, ráérünk arra még!” hozzáállással.

Két lengyelül beszélő szegény román - Katona Kamra, 2011. február 23. 19:00

Kortárs lengyel dráma. Elöljáróban gyors leszögezném, hogy nem ez alapján szeretnék véleményt formálni borivó barátaink (lengyel, magyar két jó barát, együtt isszák egymás borát) színházáról. Ezek után nem árulok zsákbamacskát azzal, ha azt mondom, hogy nekem nem jött be az előadás. A törekvést látom, azt, hogy csináljunk valamit, valami nagyon ütőset, még az is megvan, hogy mit, de a hogyan - itt csúszott el az egész. Egyszerűen a koncepció nincsen kiforrva. Ettől kezdve hiába az igyekezet a színészekben, a jó játékkal bár javítani lehet az előadáson, de olyan, hogy a nézők a végén azt mondják rá, hogy: Ez igen! – sosem lesz.
Ilyenkor el szoktam gondolkozni azon, hogy vajon ők, a színészek is érzik ezt? Akár már előre is? Vagy csak sejtik? Ha igen, mi motiválja őket, hogy részt vegyenek benne? Egy kőszínház társulatának tagjaként van e lehetőségük arra, hogy egy-egy szerepet visszadobjanak? Vagy döntéshelyzetben a társulatvezetőé/színházigazgatóé a végső szó? Esetükben mindenképp szigorúbb hierarchiát képzelek el, mint a függetleneknél. Bár lehet, hogy ez csak prekoncepció részemről, meg az is biztos, hogy színházról–színházra változó a munkamorál. Érdekes kérdések ezek, minden esetre a próbafolyamatok alatt ki kell derülnie sok mindennek... és hát igen, tisztában vagyok azzal is, hogy a pénznek mennyire fontos szerepe van a színházban (is).

fotó: Kováts Dániel
A darabbal kapcsolatban a végére röviden és tömören a tizenkettő egy tucat vélemény fogalmazódott meg bennem. Előadás közben egyre inkább azt vártam, hogy történjen már valami. Volt, hogy már untattak a látottak és nem egyszer megfordult a fejemben, hogy vajon meddig tarthat?

Érdekes, mert miközben én így vélekedek egy barátomnak ezzel szemben pedig nagyon bejött. Kérdésemre, hogy miért, azt a választ kaptam, hogy azért, ahogyan a végén a videós jelenetet megoldották, illetve azért is, ahogyan az előadás az emberek bizalmatlan és tartózkodó viszonyulását ábrázolja a számukra elfogadhatatlanul lecsúszott társaik felé. Értem én, hogy ez volt a cél. Bemutatni, hogy mennyire lekezelően és mennyi megvetéssel tudunk viseltetni azok iránt, akikről azt gondoljuk, hogy náluk mi bármilyen, akár anyagi, akár származás, akár tudás, akár megjelenés terén, de felsőbbrendűek vagyunk. Vajon ez a bennünk élő versenyszellemre, a fajfenntartásra, azaz a gének továbbörökítésére vezethető vissza?
És akkor a videós jelenet... Jónak jó volt, de hát, ha az ember elmegy színházba, azt várja el tőle, hogy jó legyen, nem? Lehet azért nem fogott meg különösebben, mert a térrel ilyen módon történő játszás nekem már nem újdonság. Viszont az a jelent, amikor a hátsó falra a két színész arca közeliben ki volt vetítve, miközben ők maguk is a színen voltak nagyon tetszett. Teljesen magára vonta a kép a figyelmem. Érdekes, valahogy az az érzésem támadt, hogy szinte a vonásaikat is megváltoztatja az, hogy a vásznon látom őket. Persze ez képtelenség, hisz ők maguk voltak, ráadásul élőben, de valahogy mégis úgy tűnt, mintha szebbek lennének kivetítve. Talán az ezzel társuló elérhetetlenség következtében.

Szóval igen, én is látok potenciált a darabban, de továbbra is tartom, hogy számomra a hogyan-on állt, azaz jelen esetben bukott a dolog. Valamint nekem zavaró volt az is, hogy olyan sokat káromkodtak. Elismerem, hogy léteznek olyan szituációk, amik ahhoz, hogy hitelesek legyenek, megkövetelik az obszcénebb hangvételt, de itt szerintem eléggé elvetették a sulykot ezzel.

Mivel nem ismerem az írót, azt is el tudom képzelni, hogy Dorota Masłowska csak egy kicsikét mellényúlt ezzel a darabbal, ugyanúgy, mint a Katonások. Viszont a még egy esélyt minden további nélkül meg fogom adni neki, ha ismét lesz alkalmam egy általa írt darabot megtekinteni, hiszen hazájában nagyra értékelik. Valami oka csak van!? Ráadásul már több országban sikerrel színpadra vitték ezt a drámáját is, lehet, hogy csak én vagyok ínyenc-mód válogatós, vagy egyszerűen el kell ismernem, hogy van olyan stílus, amire azt mondom, hogy nem.

Mikve - Pesti Színház, 2011. február 16. 19:00

Ha az előző darabot, a Halló, halló!-t úgy aposztrofáltam, hogy könnyed, szórakoztató nem pedig mély tartalmú előadás, na, ennek a Mikve pont az ellenkezője. Azaz ez is szórakoztató, mert sok humorral és iróniával próbálják ellensúlyozni a dramatikus helyzeteket, de semmiképp sem nevezhető könnyednek. A színház után egyenesen egy buliba mentem, ahol több, mint egy óra és egy korsó sör kellett ahhoz, hogy végre el tudjam terelni a gondolataim a korábban látottakról.

fotó: Szilágyi Lóránd
A történet egy női mikveben játszódik. A mikve egy, a zsidó valláshoz kapcsolódó rituális fürdő, ahova a vallásukat gyakorló nők a havi ciklusukat követő meghatározott napon megtisztulni járnak, hogy újra együtt lehessenek a férjeikkel. Ezzel együtt lehetőség nyílhatna a legbelsőbb titkaik kitárása is, hisz a fürdőben, ahol maguk vannak a meztelen igazság sem kerülheti el a figyelmet. Ezzel szemben Shoshana (Pap Vera), a mikve vezetője azt az elvet vallja, hogy ahhoz, hogy a munkáját jól végezze – s neki ennél több nem tiszte – semmi szükség nincsen arra, hogy kérdezősködjön, egyáltalán nem akar mások életébe beleavatkozni. Még akkor sem, ha láthatóan segítségre van szüksége egy-egy, vagy akár az összes nőnek, aki megfordult az ő mikvéjében. A dolgok akkor vesznek fordulatot, amikor segítőként mellé kerül Shira (Eszenyi Enikő), aki szembeszállva a közösség szigorú és kötött szabályaival valamint a kialakult „renddel” mindenkinek ott próbál segíteni, ahol tud. Törődik a többi nővel, akik eleinte ezt nem tudják hova tenni olyannyira, hogy a segítő szándékért cserébe kiközösítik maguk közül, sőt koholt vádakkal meg is rágalmazzák. Természetesen előbb utóbb fény derül arra, hogy a minden a lehető legnagyobb rendben van álarca mögött közel sem úgy állnak a dolgok, mint ahogy azt kifele mutatják. Tehila (Tornyi Ildikó) retteg az akarata ellenére rákényszeríttet házasságtól, később pedig minden egyes együttléttől újdonsült férjével. Miki (Kovács Patrícia), a menő énekesnő szintén kénytelen fejet hajtani a vallási rituálék előtt, ha azt akarja, hogy férje érintkezzen vele. Esti (Börcsök Enikő) a maga naivságában fel sem fogja, hogy hatodik gyermekének születését, akivel várandós, valószínűleg nem éli túl, és büszkeség önti el annak gondolatára, hogy ő ennyi utóddal ajándékozta meg férjét. Hindi (Igó Éva) már évek óta abban a korban van, hogy nem lenne szüksége a mikve látogatására, de férje miatt továbbra is fenntartja annak a látszatát, hogy bármikor teherbe eshet, hisz szégyen, hogy fiuk a házasságuk egyetlen gyümölcse, aki mint kiderül nem is tőle fogant. Míg Chevda (Hegyi Barbara) már-már maga is elhiszi azt a hazugságot, hogy időről-időre elesik és emiatt borítják testét az elszenvedett sérülések nyomai, lánya, Elisheva (Stefanovics Angéla), az őt ért sokktól - amit az váltott ki nála, hogy nem egyszer végig kellett néznie anyja bántalmazását - évek óta nem beszél. Mindeközben a többiek tudomást sem vesznek az otthoni erőszak ilyen egyértelmű jeleiről. Közönyüket a nem avatkozunk mások életébe, hisz minden csakis tökéletes lehet hozzáálláson túl az is táplálja, hogy Chevada férje elismert és befolyásos tagja a közösségnek. Iránta érzett tisztelete és kötelezettségtudat az, ami az ő szájára is lakatot tesz.

Férjével, férje, férjét… mindegyikük életében a férfi játssza a központi szerepet, a nő alárendelt viszonyban van. Ez nem is csoda, hisz egy férfiközpontú, szigorú vallási szabályok között élő közösségről van szó. Azzal, hogy a szerző ebbe a kontextusba helyezi a darabot, saját helyzetét könnyíti meg a feldolgozott téma szemléltetésben. Hisz egy zárt és elszigetelt közösségen belül sokkal erősebben el tudnak harapódzni az indulatok, és sokkal könnyebben ki tud ütközni a közöny.
Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan korban és körülmények között élek, amikor saját döntéseket hozhatok, mindezt anélkül, hogy bármilyen közösség haragjától, vagy attól, hogy az kivet magából rettegnem kellene. Örülök, hogy nem függök senki kénye-kedvétől és, hogy nemtetszésemet bátran kifejezhetem. Ettől függetlenül nagyon jól tudom, hogy sokan a mai nap is kiszolgáltatott helyzetben élnek, és több családon belüli erőszak vesz körül minket, és közelebbről is érintettek vagyunk, mint azt gondolnánk.

Nagyon tetszett a darab, és ahogy azt korábban már említettem, nagy hatással is volt rám. Mind a nyolc színésznőtől remek alakítást láthattunk. Egy férfiismerősöm számomra érdekes aspektusból világított rá a látottakra amikor azt mondta: a nők mennyivel gonoszabbak, mint a férfiak. Elgondolkodtató ez is. És mint pasi hozzátette, hogy a fürdőben az újra és újra felbukkanó meztelen női testeknek köszönhetően igaz visszafogottan, de az egész előadást átszövi az erotika. A párbeszédekbe épített humor mellett a darab ezzel is erős kontrasztot állít a téma komolyságának.

És akkor jöjjön a negatívum.. A Pesti Színházban most először tapasztaltam azt az iszonyatos tolongást, amit a szünetben és az előadás végén a szűk előcsarnokba beszorított tömeg produkált. A büfé, a mosdó és a ruhatár felé cirkuláló emberek között lépni alig lehetett anélkül, hogy ne egymást „tapossuk” vagy lökdössük. Az, hogy ez korábban nem tűnt fel valószínűleg annak köszönhető, hogy most nem zsákkal, hanem kis táskával voltam, amibe nem fért be a kabátom, így kénytelen voltam a ruhatárat használni és az előadás végén nem volt módom elillanni. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lehet ebbe kódolva például tűzriasztás esetén, amikor még egy kis pánik is megspékeli a helyzetet, hisz most mindenki csak minél előbb a kabátjáért illetve haza szeretett volna jutni.

Végül idéznék egy sort a jeleneteket elválasztó énekek egyikéből, ami eléggé megfogott azzal, ahogy a darab mondanivalójához passzol:

Szájával kér a férfi, a nő meg a szívével óhajt.


Halló, halló! - József Attila Színház, 2011. február 15. 19:00

Most látom csak, hogy megújult a József Attila honlapja. Igaz, már tavaly, úgy tűnik ritkán nézegetem - vagy eddig nem voltam elég figyelmes. Minden esetre az biztos, hogy amióta elkezdtem ezt a kritika írósdit, nem láttam náluk darabot. A Halló, halló!-val most megtört a jég, ráadásul jó választás volt: kacagtató, könnyed darab. Klasszikus nagyszínházas előadás, azzal a nem klasszikus aprósággal megspékelve, hogy többször vetítettek is benne. Utóbbit igazából nem tudom hova tenni, nem látom, hogy mi lehetett a mögöttes rendezői koncepció. Nem volt rossz, meg azt sem mondom, hogy ne lettek volna helyénvalóak, csak számomra nem nyertek értelmet, nem adtak semmit a darabhoz. És itt azt hiszem, hogy a számomrá-n van a hangsúly.

kép forrása
René (Besenczi Árpád) egy álmos francia kisvárosban kávéházat üzemeltet. Mindennapjai semmiben sem térnek el az ilyen, és ehhez hasonló városkákra jellemző szürke hétköznapoktól. Van egy megunt házassága, ráadásul együtt élnek az egyre nehezebben elviselhető anyósával is; emellett mindkét felszolgálójával viszonyt folytat. Mígnem, a második világháborúnak köszönhetően, felpezsdül az élet a kávézóban, a megszálló német csapatok tisztjei nála verik fel a főhadiszállásukat. Ezzel a döntésükkel kezdetét veszik a bonyodalmak, ugyanis René nem csak őket szolgálja ki, de két angol pilótát rejtegetve az épületben akarva, akaratlanul szoros kapcsolatot ápol az ellenállással is. Ha mindez nem lett volna elég a szálak összekuszálásához, egyben a poénok megalapozásához, a történethez hozzátartozik még egy, a háború zűrzavarában eltűnt, rendkívül értékes festmény léte - hol léte, aminek a békekötést követő értékesítésében látja mindenki jövője zálogát. A humoros események többsége a képtelen helyzetekből ered, de durván kifigurázzák a németekről, franciákról és angolokról bennünk élő sztereotípiákat is.

kép forrása
A fenti leírásból sejthető, hogy a darab sokszereplős, közülük sokan igen jót alakítottak. Főszereplőként Besenczi vitte a darabot úgy, mintha rá lett volna szabva, de Esztergályos Cecília az anyós szerepében, Csórics Balázs a meleg német hadnagy, valamint Zöld Csaba a Gestapo helyi képviselőjeként is a szereplőválogatás telitalálatának bizonyult. Itt is, mint sok előadásnál, amit mostanában láttam a kíséret élőzene, jelen esetben zongora.
Egy dolgot azért kiemelnék, ami nekem néha túlzásnak bizonyult, mégpedig a narratív előadásmódot. Az egész darab René szemszögéből került bemutatásra, kommentárjai többször megszakították a cselekményt. Volt olyan alkalom, amikor ez felesleges magyarázásnak hatott.

kép forrása
Ettől függetlenül végig jól szórakoztam, és fel sem tűnt, hogy elreppent az a két és fél óra, ami az általam klasszikus nagyszínházas előadásoknak nevezett darabokra oly jellemző. Ráadásul a pótszékemről sikerült már az előadás elején beülnöm az egyik sorba, ahova nem érkezett meg akinek oda szólt a jegye. Mindenkinek csak ajánlati tudom ezt a darabot, ha éppen olyan hangulatban van, hogy egy kis kikapcsolódásra és lazításra vágyik, nem pedig valami mély és elgondolkoztató történetre.

Pillanat Színház: Ovibrader (péniszdialógok) - Thália Új Stúdió, 2011. február 7. 19:30

Vártam már, hogy megnézhessem ezt a darabot. Korábbi előadásra volt már jegyem, de akkor betegség miatt elmaradt. Mindezek ellenére sajnos azt kell mondanom, hogy annyira nem volt jó, mint amennyire vártam - vagy, mint amennyire drága volt a jegy.

Fotó: Puskel Zsolt
A történet azzal kezdődik, hogy Petyusért (Szemenyei János) édesanyja (Kolti Helga) komolyan aggódni kezd, mert bár már hét éves, mégis képtelen kimondani azt a szót, hogy Szeretlek. Ezért elviszi egy pszichológushoz (Huszár Zsolt), aki progresszív hipnózis segítségével először a múltjába, később a jövőjébe jutattja. Az előadás során ezeket az utazásokat követhetjük végig és segítségükkel ismerjük meg Petyus élettörténetét.
A darab célja, amit szerintem nem annyira sikerült megvalósítani, a férfi lélek rejtelmeinek boncolgatása. Frenák Fiúk-ja például szavak nélkül is százszor többet árul el róla. Így utólag elolvasva pár kritikai megjegyzést nem is értem, hogy szerzőik mire lelkesedtek ennyire. Véleményem szerint a darabot a „pénisszel” akarták eladni, de ez most eléggé erőltetettre sikerült. Ezen felül kicsikét morbidnak, és annál jobban eltúlzottnak érzem az anyuka bárányka becézése és a felnőttkori „birka öntudat” valamint a szexuális elferdülés közötti párhozamot. Azt semmiképp sem kérdőjelezem meg, hogy a szülők kihatnak a személyiségünk fejlődősére, de szerintem ez ennél mindenképp cizelláltabb módon történik.

kép forrása
Ettől függetlenül előbb-utóbb úgyis megnéztem volna ezt az előadást, ha másért nem, Huszár Zsolt miatt biztosan, ráadásul, amikor kezdéskor bevonultak a színészek és megláttam Fodor Annamáriát, neki is nagyon megörültem. Mindketten az Új Színház társulatának, ami az egyik kedvencem, tagjai. A színészek egyébként jók voltak, már amit a szerepük megengedett nekik, Kolti Helga kimondottan!
A darabot kísérő zenei aláfestéssel sem vagyok teljesen kibékülve. A Star Wars-os vonalat szintén erőltetettnek érzem. Bár azt el kell ismernem, hogy az átlagnál érzékenyebb humorérzékkel vagyok megáldva, például a L’art pour l’art társulatot sem szeretem, Mr. Bean-től meg kifejezetten a falra tudnék mászni, míg mások odáig vannak értük. Szóval csak azt tudom mondani, hogy ízlések és pofonok.

Ami viszont vicces volt, már épp indultam be a nézőtérre, amikor egy, az aulán keresztülsiető kócos srácra lettem figyelmes. Az ajtónál álló jegyszedő lánynak zavartan magyarázta, hogy csak azért menne itt tovább, mert játszik a ma esti darabban. Persze, persze menjen csak - mindez az előadás előtt pár perccel. Kezdés után nem sokkal már tudtam, hogy ma este övé a főszerep.