Mikve - Pesti Színház, 2011. február 16. 19:00

Ha az előző darabot, a Halló, halló!-t úgy aposztrofáltam, hogy könnyed, szórakoztató nem pedig mély tartalmú előadás, na, ennek a Mikve pont az ellenkezője. Azaz ez is szórakoztató, mert sok humorral és iróniával próbálják ellensúlyozni a dramatikus helyzeteket, de semmiképp sem nevezhető könnyednek. A színház után egyenesen egy buliba mentem, ahol több, mint egy óra és egy korsó sör kellett ahhoz, hogy végre el tudjam terelni a gondolataim a korábban látottakról.

fotó: Szilágyi Lóránd

A történet egy női mikveben játszódik. A mikve egy, a zsidó valláshoz kapcsolódó rituális fürdő, ahova a vallásukat gyakorló nők a havi ciklusukat követő meghatározott napon megtisztulni járnak, hogy újra együtt lehessenek a férjeikkel. Ezzel együtt lehetőség nyílhatna a legbelsőbb titkaik kitárása is, hisz a fürdőben, ahol maguk vannak a meztelen igazság sem kerülheti el a figyelmet. Ezzel szemben Shoshana (Pap Vera), a mikve vezetője azt az elvet vallja, hogy ahhoz, hogy a munkáját jól végezze – s neki ennél több nem tiszte – semmi szükség nincsen arra, hogy kérdezősködjön, egyáltalán nem akar mások életébe beleavatkozni. Még akkor sem, ha láthatóan segítségre van szüksége egy-egy, vagy akár az összes nőnek, aki megfordult az ő mikvéjében. A dolgok akkor vesznek fordulatot, amikor segítőként mellé kerül Shira (Eszenyi Enikő), aki szembeszállva a közösség szigorú és kötött szabályaival valamint a kialakult „renddel” mindenkinek ott próbál segíteni, ahol tud. Törődik a többi nővel, akik eleinte ezt nem tudják hova tenni olyannyira, hogy a segítő szándékért cserébe kiközösítik maguk közül, sőt koholt vádakkal meg is rágalmazzák. Természetesen előbb utóbb fény derül arra, hogy a minden a lehető legnagyobb rendben van álarca mögött közel sem úgy állnak a dolgok, mint ahogy azt kifele mutatják. Tehila (Tornyi Ildikó) retteg az akarata ellenére rákényszeríttet házasságtól, később pedig minden egyes együttléttől újdonsült férjével. Miki (Kovács Patrícia), a menő énekesnő szintén kénytelen fejet hajtani a vallási rituálék előtt, ha azt akarja, hogy férje érintkezzen vele. Esti (Börcsök Enikő) a maga naivságában fel sem fogja, hogy hatodik gyermekének születését, akivel várandós, valószínűleg nem éli túl, és büszkeség önti el annak gondolatára, hogy ő ennyi utóddal ajándékozta meg férjét. Hindi (Igó Éva) már évek óta abban a korban van, hogy nem lenne szüksége a mikve látogatására, de férje miatt továbbra is fenntartja annak a látszatát, hogy bármikor teherbe eshet, hisz szégyen, hogy fiuk a házasságuk egyetlen gyümölcse, aki mint kiderül nem is tőle fogant. Míg Chevda (Hegyi Barbara) már-már maga is elhiszi azt a hazugságot, hogy időről-időre elesik és emiatt borítják testét az elszenvedett sérülések nyomai, lánya, Elisheva (Stefanovics Angéla), az őt ért sokktól - amit az váltott ki nála, hogy nem egyszer végig kellett néznie anyja bántalmazását - évek óta nem beszél. Mindeközben a többiek tudomást sem vesznek az otthoni erőszak ilyen egyértelmű jeleiről. Közönyüket a nem avatkozunk mások életébe, hisz minden csakis tökéletes lehet hozzáálláson túl az is táplálja, hogy Chevada férje elismert és befolyásos tagja a közösségnek. Iránta érzett tisztelete és kötelezettségtudat az, ami az ő szájára is lakatot tesz.

Férjével, férje, férjét… mindegyikük életében a férfi játssza a központi szerepet, a nő alárendelt viszonyban van. Ez nem is csoda, hisz egy férfiközpontú, szigorú vallási szabályok között élő közösségről van szó. Azzal, hogy a szerző ebbe a kontextusba helyezi a darabot, saját helyzetét könnyíti meg a feldolgozott téma szemléltetésben. Hisz egy zárt és elszigetelt közösségen belül sokkal erősebben el tudnak harapódzni az indulatok, és sokkal könnyebben ki tud ütközni a közöny.

Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan korban és körülmények között élek, amikor saját döntéseket hozhatok, mindezt anélkül, hogy bármilyen közösség haragjától, vagy attól, hogy az kivet magából rettegnem kellene. Örülök, hogy nem függök senki kénye-kedvétől és, hogy nemtetszésemet bátran kifejezhetem. Ettől függetlenül nagyon jól tudom, hogy sokan a mai nap is kiszolgáltatott helyzetben élnek, és több családon belüli erőszak vesz körül minket, és közelebbről is érintettek vagyunk, mint azt gondolnánk.

Nagyon tetszett a darab, és ahogy azt korábban már említettem, nagy hatással is volt rám. Mind a nyolc színésznőtől remek alakítást láthattunk. Egy férfiismerősöm számomra érdekes aspektusból világított rá a látottakra amikor azt mondta: a nők mennyivel gonoszabbak, mint a férfiak. Elgondolkodtató ez is. És mint pasi hozzátette, hogy a fürdőben az újra és újra felbukkanó meztelen női testeknek köszönhetően igaz visszafogottan, de az egész előadást átszövi az erotika. A párbeszédekbe épített humor mellett a darab ezzel is erős kontrasztot állít a téma komolyságának.

És akkor jöjjön a negatívum.. A Pesti Színházban most először tapasztaltam azt az iszonyatos tolongást, amit a szünetben és az előadás végén a szűk előcsarnokba beszorított tömeg produkált. A büfé, a mosdó és a ruhatár felé cirkuláló emberek között lépni alig lehetett anélkül, hogy ne egymást „tapossuk” vagy lökdössük. Az, hogy ez korábban nem tűnt fel valószínűleg annak köszönhető, hogy most nem zsákkal, hanem kis táskával voltam, amibe nem fért be a kabátom, így kénytelen voltam a ruhatárat használni és az előadás végén nem volt módom elillanni. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lehet ebbe kódolva például tűzriasztás esetén, amikor még egy kis pánik is megspékeli a helyzetet, hisz most mindenki csak minél előbb a kabátjáért illetve haza szeretett volna jutni.

Végül idéznék egy sort a jeleneteket elválasztó énekek egyikéből, ami eléggé megfogott azzal, ahogy a darab mondanivalójához passzol:

Szájával kér a férfi, a nő meg a szívével óhajt.