Titkos Társulat - Tünet Együttes: Az álom féltestvére - Trafó, 2013. január 20. 21:00

Az idei első előadás feladta a leckét. Hogy így lesz, kapiskáltam már a darab közben is, amikor a halkan hozzám intézett: Nos, erről mit fogsz írni? kérdésre ahelyett, hogy megnyugtatóan visszasúghattam volna, hogy már most igen határozott elképzeléssel rendelkezek, a válaszom kimerült annyiban, hogy éppen ezen gondolkozok én is. Igaz, ekkor még titkon bíztam abban, hogy az előadást követő beszélgetés majd meghozza az ihletet, de az azóta eltelt jó pár nap mégis csak az első sejtésem igazolta.

Fotó:Drucker Dávid

A nézőtérről kisétálva egyetlen dolog volt amit biztosan állíthattam, hogy én ezt nem értem. A magyarázatot kínáló befejezést hiányolva elképzelni sem tudtam, hogy az alkotók célja a darabbal mi volt, és csak értetlenül álltam - vagy éppen ültem - a látottak előtt. Persze ehhez hozzátartozik, hogy jó szokásomhoz híven most is minden előzetes utánaolvasás nélkül foglaltam a jegyeket, ellenkező esetben azért lett volna némi fogalmam; mint valami garancia, hogy itt bizony csakis jó dolgot láthatunk, a Tünet Együttes, Tóth Ildikó és Nagy Zsolt neve vitt a Trafóba.

A beszélgetés az alkotókkal végül megnyugtatott. Nem csak én gondolom befejezetlennek a darabot, az egyébként közös improvizációk során formálódó és fejlődő előadással valóban nem készültek el a bemutatóra. Érdekes volt erről és, hogy ennek mekkora jelentőséget tulajdonítanak, a szereplők különböző álláspontját megismerni. Míg Nagy Zsolt szerint ez teljesen rendben van így, hiszen egy darab sosincs igazán készen, előadásról-előadásra dinamikusan változik, amit megfordítva, minden fázisa tekinthető akár befejezettnek is, addig Stefanovics Angéla hozzászólásaiból az érződött ki, hogy számára bizony zavaró ez a fajta "farkatlanság". A darab végének a hiányát én nem azért találom problematikusnak, mert így nem kaptunk egy megoldást, amivel feloldanák a szituációt, ez nem lenne gond, hiszen a nézőt csak gondokozásra késztetik a lehetséges végkifejletek végigpörgetésével, egyszerűen összecsapottnak tetszett a vége, az jött le belőle, hogy ami, ha csak ötlet szintjén is, de már megvan, azt mind meg akarják mutatni. Mindezt ráadásul a korábbi cselekmény ritmusához képest felgyorsítva, már már kapkodva tették. Jó példa erre Gőz István nagyon is kiforratlan szerepe.

Fotó: Drucker Dávid

Az előadásban feldolgozott téma a halál. Hogyan kezeljük azt, amikor tudjuk, hogy szeretteink közül valakinek már csak megszámlálható napjai vannak hátra? Hogyan viszonyulunk ehhez a személyhez? Hogyan próbálunk érte minden tőlünk telhetőt megtenni, nem elfogadva a megmásíthatatlant? Hogyan próbáljuk átvállalni vagy legalábbis kivenni a részünket a szenvedéseiből? Ezekhez a kérdésekhez komolyságuk ellenére is szellemesen közelítenek az alkotók, némelyik drámai jelenet élét már-már abszurditással ütve el. De nincs ez másként a való életben sem, igen is vannak olyan helyzetek, amikor a humor és/vagy az önirónia az egyetlen eszköz, ami segíthet abban, hogy emelt fővel éljünk túl.

Izgalmasnak tartom az együtt dolgozás eféle megnyilvánulását, amikor a rendező csak terelgeti a színészeket, maximálisan teret engedve az improvizációnak, hogy személyes élményeiket és azok hatásait vigyék a darabba. Ez a fajta rendezői koncepció nem ismeretlen a táncelőadásoknál sem, ha nem eleve gyakoribb, mindenesetre jó kapocsnak bizonyult a Titkos Társulás és a Tünet Együttes közös munkájához. Az, hogy Tóth Ildikó is csatlakozott ehhez az együttgondolkodáshoz külön üdvözlendő. Apropó, közös munka, a Tünetesek szerepét azért én keveslem a darabban, közülük összesen ketten, és mondhatni mellékszerepben tűntek csak fel.

Fotó: MTI/Kallos Bea

Az előadást látva többekben felmerülhet a kérdés, hogy a Trafó homogén tere nem túl nagy ehhez a produkcióhoz? Számukra ott a megnyugtató válasz, hogy a koncepció részét képezi a térrel való játék, úgy széltében, mint hosszában; gondoljunk csak arra, ahogy a mélységet használják az egészen a nézők közé ültetett jelenetektől, a háttérben zajló, más jelenetekhez szinte már csak aláfestésként szolgáló, azokkal párhozamosan bemutatottakig.

A fentiek után és mert olyan fontos kérdéskört feszegetnek, ami mindannyiunkat foglalkoztat, de mégsem beszélünk róla, vagy legalábbis nem eleget, kíváncsian várom a február végi előadásokról megjelenő kritikákat, amikorra is vélhetően már befejezett lesz a darab.

Mikve - Pesti Színház, 2011. február 16. 19:00

Ha az előző darabot, a Halló, halló!-t úgy aposztrofáltam, hogy könnyed, szórakoztató nem pedig mély tartalmú előadás, na, ennek a Mikve pont az ellenkezője. Azaz ez is szórakoztató, mert sok humorral és iróniával próbálják ellensúlyozni a dramatikus helyzeteket, de semmiképp sem nevezhető könnyednek. A színház után egyenesen egy buliba mentem, ahol több, mint egy óra és egy korsó sör kellett ahhoz, hogy végre el tudjam terelni a gondolataim a korábban látottakról.

fotó: Szilágyi Lóránd

A történet egy női mikveben játszódik. A mikve egy, a zsidó valláshoz kapcsolódó rituális fürdő, ahova a vallásukat gyakorló nők a havi ciklusukat követő meghatározott napon megtisztulni járnak, hogy újra együtt lehessenek a férjeikkel. Ezzel együtt lehetőség nyílhatna a legbelsőbb titkaik kitárása is, hisz a fürdőben, ahol maguk vannak a meztelen igazság sem kerülheti el a figyelmet. Ezzel szemben Shoshana (Pap Vera), a mikve vezetője azt az elvet vallja, hogy ahhoz, hogy a munkáját jól végezze – s neki ennél több nem tiszte – semmi szükség nincsen arra, hogy kérdezősködjön, egyáltalán nem akar mások életébe beleavatkozni. Még akkor sem, ha láthatóan segítségre van szüksége egy-egy, vagy akár az összes nőnek, aki megfordult az ő mikvéjében. A dolgok akkor vesznek fordulatot, amikor segítőként mellé kerül Shira (Eszenyi Enikő), aki szembeszállva a közösség szigorú és kötött szabályaival valamint a kialakult „renddel” mindenkinek ott próbál segíteni, ahol tud. Törődik a többi nővel, akik eleinte ezt nem tudják hova tenni olyannyira, hogy a segítő szándékért cserébe kiközösítik maguk közül, sőt koholt vádakkal meg is rágalmazzák. Természetesen előbb utóbb fény derül arra, hogy a minden a lehető legnagyobb rendben van álarca mögött közel sem úgy állnak a dolgok, mint ahogy azt kifele mutatják. Tehila (Tornyi Ildikó) retteg az akarata ellenére rákényszeríttet házasságtól, később pedig minden egyes együttléttől újdonsült férjével. Miki (Kovács Patrícia), a menő énekesnő szintén kénytelen fejet hajtani a vallási rituálék előtt, ha azt akarja, hogy férje érintkezzen vele. Esti (Börcsök Enikő) a maga naivságában fel sem fogja, hogy hatodik gyermekének születését, akivel várandós, valószínűleg nem éli túl, és büszkeség önti el annak gondolatára, hogy ő ennyi utóddal ajándékozta meg férjét. Hindi (Igó Éva) már évek óta abban a korban van, hogy nem lenne szüksége a mikve látogatására, de férje miatt továbbra is fenntartja annak a látszatát, hogy bármikor teherbe eshet, hisz szégyen, hogy fiuk a házasságuk egyetlen gyümölcse, aki mint kiderül nem is tőle fogant. Míg Chevda (Hegyi Barbara) már-már maga is elhiszi azt a hazugságot, hogy időről-időre elesik és emiatt borítják testét az elszenvedett sérülések nyomai, lánya, Elisheva (Stefanovics Angéla), az őt ért sokktól - amit az váltott ki nála, hogy nem egyszer végig kellett néznie anyja bántalmazását - évek óta nem beszél. Mindeközben a többiek tudomást sem vesznek az otthoni erőszak ilyen egyértelmű jeleiről. Közönyüket a nem avatkozunk mások életébe, hisz minden csakis tökéletes lehet hozzáálláson túl az is táplálja, hogy Chevada férje elismert és befolyásos tagja a közösségnek. Iránta érzett tisztelete és kötelezettségtudat az, ami az ő szájára is lakatot tesz.

Férjével, férje, férjét… mindegyikük életében a férfi játssza a központi szerepet, a nő alárendelt viszonyban van. Ez nem is csoda, hisz egy férfiközpontú, szigorú vallási szabályok között élő közösségről van szó. Azzal, hogy a szerző ebbe a kontextusba helyezi a darabot, saját helyzetét könnyíti meg a feldolgozott téma szemléltetésben. Hisz egy zárt és elszigetelt közösségen belül sokkal erősebben el tudnak harapódzni az indulatok, és sokkal könnyebben ki tud ütközni a közöny.

Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan korban és körülmények között élek, amikor saját döntéseket hozhatok, mindezt anélkül, hogy bármilyen közösség haragjától, vagy attól, hogy az kivet magából rettegnem kellene. Örülök, hogy nem függök senki kénye-kedvétől és, hogy nemtetszésemet bátran kifejezhetem. Ettől függetlenül nagyon jól tudom, hogy sokan a mai nap is kiszolgáltatott helyzetben élnek, és több családon belüli erőszak vesz körül minket, és közelebbről is érintettek vagyunk, mint azt gondolnánk.

Nagyon tetszett a darab, és ahogy azt korábban már említettem, nagy hatással is volt rám. Mind a nyolc színésznőtől remek alakítást láthattunk. Egy férfiismerősöm számomra érdekes aspektusból világított rá a látottakra amikor azt mondta: a nők mennyivel gonoszabbak, mint a férfiak. Elgondolkodtató ez is. És mint pasi hozzátette, hogy a fürdőben az újra és újra felbukkanó meztelen női testeknek köszönhetően igaz visszafogottan, de az egész előadást átszövi az erotika. A párbeszédekbe épített humor mellett a darab ezzel is erős kontrasztot állít a téma komolyságának.

És akkor jöjjön a negatívum.. A Pesti Színházban most először tapasztaltam azt az iszonyatos tolongást, amit a szünetben és az előadás végén a szűk előcsarnokba beszorított tömeg produkált. A büfé, a mosdó és a ruhatár felé cirkuláló emberek között lépni alig lehetett anélkül, hogy ne egymást „tapossuk” vagy lökdössük. Az, hogy ez korábban nem tűnt fel valószínűleg annak köszönhető, hogy most nem zsákkal, hanem kis táskával voltam, amibe nem fért be a kabátom, így kénytelen voltam a ruhatárat használni és az előadás végén nem volt módom elillanni. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lehet ebbe kódolva például tűzriasztás esetén, amikor még egy kis pánik is megspékeli a helyzetet, hisz most mindenki csak minél előbb a kabátjáért illetve haza szeretett volna jutni.

Végül idéznék egy sort a jeleneteket elválasztó énekek egyikéből, ami eléggé megfogott azzal, ahogy a darab mondanivalójához passzol:

Szájával kér a férfi, a nő meg a szívével óhajt.