Presznyakov-gyakorlatok (TERROR) - Zsámbéki Színházi Bázis, 2012. június 24. 20:00

Zsámbékról észak felé hajtva körülbelül 1,5 kilométerre található az az ex-rakétabázis, ami a '90-es évekig Budapest légterét volt hivatott védeni és aminek a helyén alakították ki a mai Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázist. Honlapukon címüket nemes egyszerűséggel a hely GPS koordinátáinak megadásával jelölik. Érdekességként megemlíthető még, hogy a korábbi örökségnek köszönhetően az arra érdeklődők felkereshetik itt a Földi Telepítésű Magyar Légvédelem Fegyvernemi Múzeumát is.

Miután sikerült a darab címét megjegyeznem, és lássuk be az eléggé olyan, ami adja magát, utánanéztem, hogy mégis ki volt Presznyakov. A kérdés úgy állja meg a helyét, hogy kik ők, ugyanis Presznyakov testvérekről kell beszélnünk, és semmiképp sem múlt időben. Ők olyan színházat csinálnak, ami a tapasztalati színházi munkára épít, jelentsen ez bármit is, mert sajnos hosszas töprengés - és újabb google-ozás - után sem sikerült megfejtenem. Nem utolsó sorban és az előzőnél sokkal érthetőbb ok-okozati összefüggésben pedig egy iráni-orosz felmenőkkel rendelkező szerzőpárosról van szó, akik egyik leghíresebb és legtöbbet feldolgozott darabja a pont tíz éve debütált Terrorizmus. Ezzel meg is érkeztünk az előadásunkhoz.

(képek forrása)

Egy ideje már ki akartam menni Zsámbékra, mert idén még nem voltam és utoljára a Caligula helytartóját láttuk itt, akkor még Huszár Zsolttal. A lehetőségeket nézegetve, a hónapban már más nem lévén úgymond adódott a Presznyakov-gyakorlatok, de a beharangozóját elolvasva nem győződtem meg minden kétséget kizárva arról, hogy biztosan jó lesz. Persze első olvasatra az is benne van, hogy ki lehet hozni belőle egy nagyon jó darabot, viszont a szereplők, azaz a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves hallgatói közül senkit nem ismertem, így azzal, hogy a pakliban volt az is, hogy minden próbálkozásuk ellenére sem sül el jól, maradt a teljes bizonytalanság. Végül a többiek lelkesedése átragadt rám is, rendben menjünk.

Döntésünk jónak bizonyult, legalábbis egyáltalán nem bántam meg, hogy bizalmat szavaztunk az előadásnak. Azért nem olyan volt, mintha egy Krétakör darabot látnánk, senki ne ezt várja, viszont a huszonéves színi tanoncokat nem is hozzájuk kell hasonlítani, az nagyon nem lenne fair. Aki Krétakört akar nézni, az menjen például a Krízis-Trilógiára.
A fiatalok egytől egyig tehetségesek, emellett jó választás volt részükről a feldolgozott darab is. Az idő előrehaladtával a mozaikszerű jelenetek egyre inkább összeálltak egy képpé, ami segítette, hogy szép fokozatosan megértsük a miérteket és, hogy ki kicsoda. A végére tartogatott csavar pedig megadja a nézőnek a választás lehetőségét, de azt, hogy mi közül... nem lövöm le.

A díszletet elég egyszerűen - és nem mellékesen - költséghatékonyan oldották meg. A pár darab funkcionálisan használt asztal, szekrény és priccs mellett a viszonylag random módon elhelyezett ablakszárnyakkal karakteres színpadképet határoztak meg. Bár az üvegük átlátszó, a keretek miatt többször az az érzésem támadt, hogy falat húznak velük a nézők és a játszótér közé. Ráadásul az emelkedő széksorokon helyet foglaló nézők előtt kialakításra került egy kertiparti-székes szekció is, ezzel tagolva tovább a teret. E mellett a rendelkezésre álló hely használata sok esetben a lent helyet foglalók szemszögéhez volt igazítva, gondolok itt arra, hogy aki feljebb ült, annak egy-egy keret akár a magasabban álló színész fejét ki is takarhatta. A második sorból még a darab elején egyszer így jártam én is, bár nem hiszem, hogy ebben koncepció lett volna, de akkor külön jól jött ki az "arctalan" katona.

Persze van még mit tanulniuk, leginkább azon a téren, hogy az előadásmódjuk annyira magával ragadó legyen, hogy a történet beszippantson, annak a hatása alá kerüljünk, de az alapok már mindenképp adottak számukra, hogy ezt el tudják majd érni. Véleményem szerint jó úton járnak efelé és hát, ezért diákok. A színek közötti átkötéseket éneklő Nagy Dániel Viktor önuralma előtt külön emelem kalapom, akiből annak ellenére, hogy amikor rá került sor, egyre többen és hangosabban nevettek, egyszer sem tört fel a kacagás. Hasonlóan jó volt a két nagymama (az ő nevüket sajnos nem sikerült felkutatnom, kosztümjüknek köszönhetően hiába keresek képeket, biztosat nem tudok mondani, hülyeséget meg nem akarok) jelenete is, akik igazán fesztelenül töltötték be a színpadot.
Mindenképpen érdemes támogatni a fiatal tehetségeket, és mi nézők ezt úgy tudjuk megtenni, ha elmegyünk és megnézzük a szárnypróbálgatásaik, ezzel önbizalmat és lehetőséget adva nekik, hogy megmutassák, mire képesek.

Az előadással kapcsolatban hasznos informáicó lehet még, hogy azt 16 éven aluliaknak nem ajánlják. Én ezt egy kicsit túlzónak érzem, legalábbis azért annyi meztelenkedés nem volt benne, s talán pont a fentebb már hiányolt magával ragadó előadásmód miatt nem volt olyan brutális a darab sem, hogy ezt indokolta volna.

Akik pedig most lemaradtak azoknak érdemes időnként rá-ránézniük a Színházi Bázis programjára, nem tartom elképzelhetetlennek, hogy idén még látható lesz az előadás. De akkor se aggódjanak, ha nem, mert tapasztalatom szerint a nyár folyamán Zsámbékon játszott előadásokat az ősz beköszöntével rendre behozzák a városba is. Ha valakit meg kimondottan a különleges helyszín fogott volna meg, a júliusi program már felkerült, abból bátran lehet szemezgetni.

Trafó - 2012. június 19. 18:30

Ma a Trafó kor-szak-záró-buliját láttam...

Volt ott minden és mindenki. A színpadról Harcsa Veronika, MC Sena, Anselmo Crew, Palya Bea, Rutkai Bori, Kistehén, Kiss Erzsi, DJ Bootsie, Zagar (egy valakit kihagytam.. bocsi srácok, elfelejtettem a formáció nevét) ünnepelte az eddigi Trafót, de túlzás nélkül állíthatom, hogy az is mind ott volt, aki nem lépett fel. Természetesen mindannyian megosztották személyes kötődésüket a Trafóhoz, ki programújságot hordott ki, kinek minden eddigi lemezbemutatója itt tartatott, ki ügyeket intézett évekig a Háznak. A fellépők meleg-mikrofonváltásai közben pedig a TÁP-osok szórakoztatták a nagyérdeműt, már aki bírta a megrekedt hőséget, és az egyre fogyó oxigént - igaz mindenki hamar rájött, hogy kint sem jobb a helyzet, de kint legalább lehet dohányozni.

Az est folyamán, amikor (ha nem is végig, de) ott voltam örültem, hogy részese lehetek ennek az eseménynek. Körbenéztem és mindenfelől a színpadról ismerős, már-már baráti arcok vettek körül. Érdekes barátság az ilyen, amikor a sok kapott élmény következtében már jó ismerősként tekintesz színészre, zenészre, táncosra.
Amikor ott voltam örültem, valahogy úgy, mint ahogy annak a katartikus élménynek az Új Színházban, ahol állva, a színészekkel együtt sírva újra és újra visszatapsoltuk az utolsó Don Carlos-t. Magával ragadott az élmény.
Hazafele viszont egyre rosszabb érzés, gombóc a gyomorba és végtelen szomorúság kerített hatalmába. Miért van szükség az értéket teremtő helyek ilyen mértékű (nem találok rá jobb szót) rombolására?
Kezdődött a sor a József Attila Színházzal, ami bár nem kapott akkora visszhangot, mint az azt követő Új Színház és Gödör, utánuk a Budapesti Kamaraszínház, a Sirály, most meg a Trafó is beállt a sorba. Héékás, bezárni NEM MENŐ! - kiáltanék fel legszívesebben, miközben félek eljátszani a gondolattal, hogy vajon mi lehet a folytatás?! Minden esetre ilyen mértékű támogatás- és forrásmegvonás mellett nem túl rózsás a forgatókönyv. Tudom, hogy a csúcson kell abbahagyni, akkor meg a jó dolgokkal miért lenne ez másként, de csak ezért mégsem kellene...

A jó hír viszont, hogy a ma esti buli előtt már napokkal minden jegy elkelt. Per pillanat, ha mást nem is tudtak tenni, de jelenlétükkel és támogatásukkal (igaz, nem az a bizonyos és legendás valójában csak jelképes 100Ft-os belépő vagy az az egy fröccs ára - mert nem hiszem, hogy bárki is ivott volna még egyet a meleg, buborékból is kifogyóban lévő szódából készített frissítőből - amit fogyasztottak számít) tényleg sokan kifejezték szimpátiájukat a Trafó és vele együtt a kortárs művészetek irányába.

Nagyon szimpatikus a szervezés hozzáállása, miszerint nem búcsúzkodnak, vagy ne adj isten nem a jövőt siratják, hanem az eddig elért eredményeket ünneplik, mégis szívbemarkoló és megható volt amikor Vajdai Vilmos átadta Szabó Györgynek a Trafó méretarányos karton makettjét mondván, mi Neked adjuk a Házat.

Ma este még a meleg fröccsöt is elnéztük, hisz ma van a Trafó záróbulija, ha nem is végleg zár be, a Kamaraszínháznál mindenképp szerencsésebb, hisz az épület életében csak egy nyári szünet következik két évad között, de ahogy az est neve is jelzi az eddigi alapító-igazgató, Szabó György eltávolításával egy 13 évig tartó korszak zárul le.

Mundruczó Kornél: Szégyen - Trafó, 2012. június 18. 20:30

Sokat vártam a darabtól és persze jó is volt, egy szóval sem mondhatom, hogy ne lett volna az, de számomra mégsem volt az az átütő élmény, mint amire elöljáróban számítottam. Az előadás előtt pár nappal beleolvastam a HVG interjújába, amiből szintén azt a következtetést vontam le, hogy itt valami erőset fogok látni, ezzel szemben aznap este hazaérve és az e-maileket megválaszolva a csajoknak a következő összefoglalót írtam: érdekes volt a ma esti ea//kicsikét most a hatása alatt vagyok//lehet írok majd róla a blogomra (://s aztán bepótolok minden elmaradást (az egymondatosokat...). Ez azért nem az az áradozó, hú-de-milyen-jó-volt, vagy olyan élmén volt, hogy szóhoz sem jutok első reakció. Viszont egy valami biztos, már egy ideje érlelődött bennem, hogy fel kellene éleszteni a blogot, és a Szégyen volt az, amit megnézve ezt először komolyan is gondoltam (az más kérdés, hogy másnap a Trafó korszakzáró bulija volt az, amiről hazaérve belecsaptam a lecsóba - és ezzel most egy kicsit időzavarba is kerültem, hisz a blog szerint az még csak holnap lesz).

képek - Kővágó Nagy Imre

Az előadás nagyon erősen kezdett, amolyan a dolgok közepébe vágva megerőszakoltak egy lányt, mindenféle köntörfalazás nélkül és abszolút naturálisan szemléltetve magát az aktust is. Ez azért is érdekes, mert ekkor még azontúl, hogy leszbikus és épp elhagyta a barátnőjét valamint, hogy dohányzik más egyebet nem (igaz, sokkal többet a darab végére sem) tudunk róla. Ennek következtében nem alakulhatott ki bennünk az irányába semmilyen szimpátia sem, legalábbis olyan, ami nem az első benyomáson alapszik, hanem a kibontott karakteren, így nem maradt más, csak az együttérzésünk, amire építeni tudtak. Ez működött.
A következő jelenet alatt csak úgy mellékesen a háttérben egy videofelvételt vetítettek arról, hogy két fehér rendőr felváltva hecceli a kutyáját, hogy azok egy fekete emberre támadjanak, természetesen időről időre sikerrel járnak, a kutyák meg nem mindig eresztenek az első parancsszóra. Nem tudom, hogy csak az előzményekkel összeadódva, vagy ez magában is ennyire sokkoló lett volna, de amíg ment, nem bírtam levenni a szemem a tévékről, pedig ezáltal viccekről is lemaradtam. A kutyák ilyen fajta beteges és csakis öncélú erőszakra való használása nálam kiveri a biztosítékot.

A kutyás vonulat ezután is megmaradt, sőt a darab végére felerősödött olyannyira, hogy az nekem már egy kicsit sok is volt. Pedig jól játszották, de számomra az, hogy szinte minden színészből kutya lett nem jött be. Ami talán ennél fontosabb, nem is jött át teljesen az üzenete. Talán olyasmit tudok belemagyarázni az utolsó jelenet alapján, hogy mindegy, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, milyen társadalmi státuszt értünk el, a halál, szebb szóval a lelkünk megmérettetése pillanatában ezek mind nem számítanak.

De ne szaladjunk ennyire előre, volt közben még egy kutyás rész, ráadásul ami az este folyamán a leginkább megérintett, nevezetesen a Miska (legalábbis a darabban így hívták), egy hús-vér szálkás szőrű tacskó története, a kedvencem. Először is nagyon jól játszott ő is, olyan kelletlenül, mint akinek nem fűlik a foga ehhez az egészhez, vagy mintha nagyon meg lenne illetődve. Határeset, nehezen tudok dönteni a kettő közül, hogy melyiket alakította, de mindegy is, arról meg vagyok győződve, hogy nem esett neki rosszul a szereplés. Volt olyan, hogy körülbelül 10 percig feküdt szinte mozdulatlanul egy asztalon azután is, hogy otthagyták egyedül, mert a darab az ő jelenete után folytatódott tovább immár más helyszínnel a fókuszban. Ő meg csak feküdt ott, ahol hagyták, közben annyit csinált csak, hogy egy idő után az oldaláról átfordult a hátára.
Szóval a Miska jelenete. Miután az örökbefogadó gazdája (egyébként a darab főszereplője) elhagyta és a menhelyen, vagy inkább a sintértelepen ismét rátalált, akkor jött az agonizálás, hogy nézzen bele a szemébe - és a kutya szőrét elhúzták a szeme elől -,  mit lát? Mit tud kiolvasni belőle? Azt, hogy csak szeretetre van szüksége, törődésre. Maga ezt nem tudja megadni neki. Akkor már az is jobb, ha elaltatjuk. Tessék, itt van a tű, mindig rám marad a piszkos munka, most adja be neki az injekciót maga. Miska meg csak csak feküdt ott, tűrte, hogy ennyire emelt hangon és feszült légkörben játszanak vele. Édes volt!

Egyébként sokszor pont, hogy az élő kutya jelenléte volt az, ami megenyhítette az adott pillanat élét, Miskára nézve mindig elmosolyodtam magam, hogy milyen aranyos, elterelve ezzel a figyelmem a komoly gondolatok nem tudtak kellőképpen elmélyülni bennem. Ehhez jön még hozzá az is, hogy egy idő után számomra már túl sok volt az erőszak, ráadásul a céltalan erőszak, amivel nem tudom, hogy mit akartak kifejezni. Mint ahogy a Coetzee könyvét nem olvasva, az előadás végére nekem az is nyitott kérdés maradt, hogy a lányt, akit az elején megerőszakoltak és ezután is folyamatosan sakkban tartanak, mi az, ami visszatartja attól, hogy odébbálljon, hogy valahol máshol kezdjen új életet? A fent már idézett interjúban végül megtaláltam, hogy ez a kérdés nem csak nekem okozott nagy fejtörést, de ha az alkotók meg is kapták rá a választ, azt nem sikerült maradéktalanul átültetni a darabba.

 A színészek persze egytől egyik mindenféle megerőltetés nélkül profik voltak. Mondjuk egy ilyen jól összeválogatott, és összeszokott - egyedül a főszereplőt alakító Zsótér Sándor volt az, aki most játszott velük először - csapattól inkább azon kéne csodálkozni, ha nem a tőlük megszokott színvonalat hoznák. Az, hogy egy-egy rögtönzött bandává összeállva személyesen adják a zenei aláfestést szintén nem idegen tőlük, ennek megfelelően odaillőek és erősek voltak a zenei részek is.
Rendhagyónak nem mondható, de annál jobb ötlet volt az élő tücskök használata, akik, amikor rázendítettek tényleg a falu széli vidéki ház képzetét teremtették meg.

Visszakanyarodva az első gondolathoz összességében jó volt a darab, de felmerül bennem a kérdés, hogy miért van az, hogy az annyira várt átütő hatás elmaradt, és hogy leginkább a kiszolgáltatott állatokhoz való viszonyunk érintett meg? Vajon túlzott elvárásokat támasztottam volna már előre? Vagy csak egyszerűen nem voltam eléggé befogadó? Netalán mostanában kritikusabb lennék, mint korábban? Ezek olyan kérdések, amik nem először fogalmazódtak meg bennem, de még mindig keresem a választ.

És, ha valakit annyira furdalna a kíváncsiság, hogy mik lehetnek azok az egymondatosak amikkel majd "bepótolok minden elmaradást", azt megnyugtatom, hogy már nem kell sokáig várnia rájuk.