Sokat vártam a darabtól és persze jó is volt, egy szóval sem mondhatom, hogy ne lett volna az, de számomra mégsem volt az az átütő élmény, mint amire elöljáróban számítottam. Az előadás előtt pár nappal beleolvastam a HVG interjújába, amiből szintén azt a következtetést vontam le, hogy itt valami erőset fogok látni, ezzel szemben aznap este hazaérve és az e-maileket megválaszolva a csajoknak a következő összefoglalót írtam: érdekes volt a ma esti ea//kicsikét most a hatása alatt vagyok//lehet írok majd róla a blogomra (://s aztán bepótolok minden elmaradást (az egymondatosokat...). Ez azért nem az az áradozó, hú-de-milyen-jó-volt, vagy olyan élmén volt, hogy szóhoz sem jutok első reakció. Viszont egy valami biztos, már egy ideje érlelődött bennem, hogy fel kellene éleszteni a blogot, és a Szégyen volt az, amit megnézve ezt először komolyan is gondoltam (az más kérdés, hogy másnap a Trafó korszakzáró bulija volt az, amiről hazaérve belecsaptam a lecsóba - és ezzel most egy kicsit időzavarba is kerültem, hisz a blog szerint az még csak holnap lesz).
Az előadás nagyon erősen kezdett, amolyan a dolgok közepébe vágva megerőszakoltak egy lányt, mindenféle köntörfalazás nélkül és abszolút naturálisan szemléltetve magát az aktust is. Ez azért is érdekes, mert ekkor még azontúl, hogy leszbikus és épp elhagyta a barátnőjét valamint, hogy dohányzik más egyebet nem (igaz, sokkal többet a darab végére sem) tudunk róla. Ennek következtében nem alakulhatott ki bennünk az irányába semmilyen szimpátia sem, legalábbis olyan, ami nem az első benyomáson alapszik, hanem a kibontott karakteren, így nem maradt más, csak az együttérzésünk, amire építeni tudtak. Ez működött.
A következő jelenet alatt csak úgy mellékesen a háttérben egy videofelvételt vetítettek arról, hogy két fehér rendőr felváltva hecceli a kutyáját, hogy azok egy fekete emberre támadjanak, természetesen időről időre sikerrel járnak, a kutyák meg nem mindig eresztenek az első parancsszóra. Nem tudom, hogy csak az előzményekkel összeadódva, vagy ez magában is ennyire sokkoló lett volna, de amíg ment, nem bírtam levenni a szemem a tévékről, pedig ezáltal viccekről is lemaradtam. A kutyák ilyen fajta beteges és csakis öncélú erőszakra való használása nálam kiveri a biztosítékot.
A kutyás vonulat ezután is megmaradt, sőt a darab végére felerősödött olyannyira, hogy az nekem már egy kicsit sok is volt. Pedig jól játszották, de számomra az, hogy szinte minden színészből kutya lett nem jött be. Ami talán ennél fontosabb, nem is jött át teljesen az üzenete. Talán olyasmit tudok belemagyarázni az utolsó jelenet alapján, hogy mindegy, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, milyen társadalmi státuszt értünk el, a halál, szebb szóval a lelkünk megmérettetése pillanatában ezek mind nem számítanak.
De ne szaladjunk ennyire előre, volt közben még egy kutyás rész, ráadásul ami az este folyamán a leginkább megérintett, nevezetesen a Miska (legalábbis a darabban így hívták), egy hús-vér szálkás szőrű tacskó története, a kedvencem. Először is nagyon jól játszott ő is, olyan kelletlenül, mint akinek nem fűlik a foga ehhez az egészhez, vagy mintha nagyon meg lenne illetődve. Határeset, nehezen tudok dönteni a kettő közül, hogy melyiket alakította, de mindegy is, arról meg vagyok győződve, hogy nem esett neki rosszul a szereplés. Volt olyan, hogy körülbelül 10 percig feküdt szinte mozdulatlanul egy asztalon azután is, hogy otthagyták egyedül, mert a darab az ő jelenete után folytatódott tovább immár más helyszínnel a fókuszban. Ő meg csak feküdt ott, ahol hagyták, közben annyit csinált csak, hogy egy idő után az oldaláról átfordult a hátára.
Szóval a Miska jelenete. Miután az örökbefogadó gazdája (egyébként a darab főszereplője) elhagyta és a menhelyen, vagy inkább a sintértelepen ismét rátalált, akkor jött az agonizálás, hogy nézzen bele a szemébe - és a kutya szőrét elhúzták a szeme elől -, mit lát? Mit tud kiolvasni belőle? Azt, hogy csak szeretetre van szüksége, törődésre. Maga ezt nem tudja megadni neki. Akkor már az is jobb, ha elaltatjuk. Tessék, itt van a tű, mindig rám marad a piszkos munka, most adja be neki az injekciót maga. Miska meg csak csak feküdt ott, tűrte, hogy ennyire emelt hangon és feszült légkörben játszanak vele. Édes volt!
Egyébként sokszor pont, hogy az élő kutya jelenléte volt az, ami megenyhítette az adott pillanat élét, Miskára nézve mindig elmosolyodtam magam, hogy milyen aranyos, elterelve ezzel a figyelmem a komoly gondolatok nem tudtak kellőképpen elmélyülni bennem. Ehhez jön még hozzá az is, hogy egy idő után számomra már túl sok volt az erőszak, ráadásul a céltalan erőszak, amivel nem tudom, hogy mit akartak kifejezni. Mint ahogy a Coetzee könyvét nem olvasva, az előadás végére nekem az is nyitott kérdés maradt, hogy a lányt, akit az elején megerőszakoltak és ezután is folyamatosan sakkban tartanak, mi az, ami visszatartja attól, hogy odébbálljon, hogy valahol máshol kezdjen új életet? A fent már idézett interjúban végül megtaláltam, hogy ez a kérdés nem csak nekem okozott nagy fejtörést, de ha az alkotók meg is kapták rá a választ, azt nem sikerült maradéktalanul átültetni a darabba.
A színészek persze egytől egyik mindenféle megerőltetés nélkül profik voltak. Mondjuk egy ilyen jól összeválogatott, és összeszokott - egyedül a főszereplőt alakító Zsótér Sándor volt az, aki most játszott velük először - csapattól inkább azon kéne csodálkozni, ha nem a tőlük megszokott színvonalat hoznák. Az, hogy egy-egy rögtönzött bandává összeállva személyesen adják a zenei aláfestést szintén nem idegen tőlük, ennek megfelelően odaillőek és erősek voltak a zenei részek is.
Rendhagyónak nem mondható, de annál jobb ötlet volt az élő tücskök használata, akik, amikor rázendítettek tényleg a falu széli vidéki ház képzetét teremtették meg.
Visszakanyarodva az első gondolathoz összességében jó volt a darab, de felmerül bennem a kérdés, hogy miért van az, hogy az annyira várt átütő hatás elmaradt, és hogy leginkább a kiszolgáltatott állatokhoz való viszonyunk érintett meg? Vajon túlzott elvárásokat támasztottam volna már előre? Vagy csak egyszerűen nem voltam eléggé befogadó? Netalán mostanában kritikusabb lennék, mint korábban? Ezek olyan kérdések, amik nem először fogalmazódtak meg bennem, de még mindig keresem a választ.
És, ha valakit annyira furdalna a kíváncsiság, hogy mik lehetnek azok az egymondatosak amikkel majd "bepótolok minden elmaradást", azt megnyugtatom, hogy már nem kell sokáig várnia rájuk.
 |
| képek - Kővágó Nagy Imre |
A következő jelenet alatt csak úgy mellékesen a háttérben egy videofelvételt vetítettek arról, hogy két fehér rendőr felváltva hecceli a kutyáját, hogy azok egy fekete emberre támadjanak, természetesen időről időre sikerrel járnak, a kutyák meg nem mindig eresztenek az első parancsszóra. Nem tudom, hogy csak az előzményekkel összeadódva, vagy ez magában is ennyire sokkoló lett volna, de amíg ment, nem bírtam levenni a szemem a tévékről, pedig ezáltal viccekről is lemaradtam. A kutyák ilyen fajta beteges és csakis öncélú erőszakra való használása nálam kiveri a biztosítékot.
A kutyás vonulat ezután is megmaradt, sőt a darab végére felerősödött olyannyira, hogy az nekem már egy kicsit sok is volt. Pedig jól játszották, de számomra az, hogy szinte minden színészből kutya lett nem jött be. Ami talán ennél fontosabb, nem is jött át teljesen az üzenete. Talán olyasmit tudok belemagyarázni az utolsó jelenet alapján, hogy mindegy, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, milyen társadalmi státuszt értünk el, a halál, szebb szóval a lelkünk megmérettetése pillanatában ezek mind nem számítanak.
De ne szaladjunk ennyire előre, volt közben még egy kutyás rész, ráadásul ami az este folyamán a leginkább megérintett, nevezetesen a Miska (legalábbis a darabban így hívták), egy hús-vér szálkás szőrű tacskó története, a kedvencem. Először is nagyon jól játszott ő is, olyan kelletlenül, mint akinek nem fűlik a foga ehhez az egészhez, vagy mintha nagyon meg lenne illetődve. Határeset, nehezen tudok dönteni a kettő közül, hogy melyiket alakította, de mindegy is, arról meg vagyok győződve, hogy nem esett neki rosszul a szereplés. Volt olyan, hogy körülbelül 10 percig feküdt szinte mozdulatlanul egy asztalon azután is, hogy otthagyták egyedül, mert a darab az ő jelenete után folytatódott tovább immár más helyszínnel a fókuszban. Ő meg csak feküdt ott, ahol hagyták, közben annyit csinált csak, hogy egy idő után az oldaláról átfordult a hátára.
Szóval a Miska jelenete. Miután az örökbefogadó gazdája (egyébként a darab főszereplője) elhagyta és a menhelyen, vagy inkább a sintértelepen ismét rátalált, akkor jött az agonizálás, hogy nézzen bele a szemébe - és a kutya szőrét elhúzták a szeme elől -, mit lát? Mit tud kiolvasni belőle? Azt, hogy csak szeretetre van szüksége, törődésre. Maga ezt nem tudja megadni neki. Akkor már az is jobb, ha elaltatjuk. Tessék, itt van a tű, mindig rám marad a piszkos munka, most adja be neki az injekciót maga. Miska meg csak csak feküdt ott, tűrte, hogy ennyire emelt hangon és feszült légkörben játszanak vele. Édes volt!
Egyébként sokszor pont, hogy az élő kutya jelenléte volt az, ami megenyhítette az adott pillanat élét, Miskára nézve mindig elmosolyodtam magam, hogy milyen aranyos, elterelve ezzel a figyelmem a komoly gondolatok nem tudtak kellőképpen elmélyülni bennem. Ehhez jön még hozzá az is, hogy egy idő után számomra már túl sok volt az erőszak, ráadásul a céltalan erőszak, amivel nem tudom, hogy mit akartak kifejezni. Mint ahogy a Coetzee könyvét nem olvasva, az előadás végére nekem az is nyitott kérdés maradt, hogy a lányt, akit az elején megerőszakoltak és ezután is folyamatosan sakkban tartanak, mi az, ami visszatartja attól, hogy odébbálljon, hogy valahol máshol kezdjen új életet? A fent már idézett interjúban végül megtaláltam, hogy ez a kérdés nem csak nekem okozott nagy fejtörést, de ha az alkotók meg is kapták rá a választ, azt nem sikerült maradéktalanul átültetni a darabba.
A színészek persze egytől egyik mindenféle megerőltetés nélkül profik voltak. Mondjuk egy ilyen jól összeválogatott, és összeszokott - egyedül a főszereplőt alakító Zsótér Sándor volt az, aki most játszott velük először - csapattól inkább azon kéne csodálkozni, ha nem a tőlük megszokott színvonalat hoznák. Az, hogy egy-egy rögtönzött bandává összeállva személyesen adják a zenei aláfestést szintén nem idegen tőlük, ennek megfelelően odaillőek és erősek voltak a zenei részek is.
Rendhagyónak nem mondható, de annál jobb ötlet volt az élő tücskök használata, akik, amikor rázendítettek tényleg a falu széli vidéki ház képzetét teremtették meg.
Visszakanyarodva az első gondolathoz összességében jó volt a darab, de felmerül bennem a kérdés, hogy miért van az, hogy az annyira várt átütő hatás elmaradt, és hogy leginkább a kiszolgáltatott állatokhoz való viszonyunk érintett meg? Vajon túlzott elvárásokat támasztottam volna már előre? Vagy csak egyszerűen nem voltam eléggé befogadó? Netalán mostanában kritikusabb lennék, mint korábban? Ezek olyan kérdések, amik nem először fogalmazódtak meg bennem, de még mindig keresem a választ.
És, ha valakit annyira furdalna a kíváncsiság, hogy mik lehetnek azok az egymondatosak amikkel majd "bepótolok minden elmaradást", azt megnyugtatom, hogy már nem kell sokáig várnia rájuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése