Neil Simon: Pletykafészkek - Centrál Színház, 2013.03.13. 19:00

Végigfutva a Centrál Színház repertoárján hamar látszik, hogy amikor felmerül a mit állítsunk színpadra kérdés, előszeretettel válogatnak amerikai írók darabjai közül. Ez alól nem képez kivételt a Pletykafészkek című bohózat sem, sőt akik többször megfordultak már a színházban, azoknak a rendező neve sem fog ismeretlenül csengeni.

Neil Simon történetének szereplői az amerikai felsőosztályból kerültek ki, a helyszín pedig nem más, mint New York város alpolgármesterének otthona. A politikus és felesége tizedik házassági évfordulóját ünnepli, aminek apropójából meghívták barátaikat, ám az elegáns partira elsőként érkező pár a házigazdát fejbe lőve, a házat pedig üresen találja. A gyerekkori barát miután megbizonyosodik, hogy a vérben úszó férfi életben van - ügyvédjétől elvárható módon - arra a következtetésre jut, hogy a sérült jó hírnevére kényesen ügyelni szükséges. Milyen botrány is kerekedne abból, ha a sajtó kiszimatolná a történteket? Mivel nem engedhetik meg maguknak, hogy bárki is szájára vegye a nevüket, a cél amennyire csak lehet eltussolni az esetet. A legjobb megoldás természetesen, ha a partira érkező többi közeli barát előtt is mélyen hallgatnak. Az eddigre már kellően megalapozott komikus helyzetet csak tovább fokozza az újabb és újabb vendégek érkezése. Egyre képtelenebb találgatásaikkal pont maguk a barátok bizonyulnak a rosszindulatú pletykák igazi mestereivé.

Képek forrása

A Pletykafészkek egy igazi nagyszínházas darab, könnyed kikapcsolódást biztosít mindenkinek. Bár nem kifinomult poénokon lehet nevetni, mégis annyira vicces, hogy sokszor szinte a hasunkat fogjuk kacagás közben. Egyértelműen a színészek jutalomjátékáról beszélhetünk, hisz a már szinte végletekig szórakoztató előadáson a nézők felhőtlen jókedve garantált. Emellett maguk a szerepek sem igényelnek nagy színészi teljesítményt, főleg nem egy olyan gárdától - mint Básti Juli, Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Scherer Péter -, akiket a darab felvonultat. A legnagyobb kihívást talán az jelentheti számukra, hogy az előadást megállják nevetés nélkül. Szerencsére az est folyamán nekünk a nézőtéren nincsen ilyen feladatunk.

Scherer Péter: A gyáva - Kapolcs, Művészetek Völgye, 2012. július 29. 18:00

"Két dolgom van összesen, a tököm meg a szavam, egyiket sem játszom el."

- drogos Kritszián -  

Az idei nyaram úgy alakult, hogy sok év "jó lenne" után végre eljutottam a Művészeket Völgyébe és, bár ez nem is volt kérdéses, a kiruccanás tényleg szuper 10 nappá kerekedett. A fesztivál egyébként nem túl szerencsésre - vagy inkább legkevésbé sem felhasználóbarátira - szerkesztett programfüzetéből előbb-utóbb sikerült kihámoznom, hogy az első hétvége megkoronázásaként vasárnap este színház lesz. Ráadásul nem is akármilyen! A nagyérdemű Scherer Péter rendezésében nézhette meg a Nézőművészeti Kft A gyáva című előadását, aminek főszerepét Kovács Krisztián alakítja. Ennél több nem is kell ahhoz, hogy egy színdarab felkerüljön a megnézendők listámra.

Tehát a Völgy évről évre folyamatosan csökkentett támogatásának köszönhetően elég szerény - de ezt most ne minőségben, hanem mennyiségben értsük - színházi felhozatala mellett A gyává-t mindenképp meg akartam nézni. Szükségem is volt az erős elhatározásra, mert a több napig tartó kánikulát követő vihar pont aznap délután, olyan fél hat tájt érkezett a Balaton-felvidékre. Nehezen, de rávettem magam, hogy a szakadó esőben elinduljak megkeresni az új helyszínt, mert a hír már utolért, hogy a vihar miatt az előadást áthelyezték csak, mint utóbb kiderült senki nem tudta megmondani, hogy pontosan hova. Ennek az lett az eredménye, hogy a völgymunkások a domboldal útjain hömpölygő, bokáig érő vízfolyamban egészen a falu végén található, legtávolabbi programhelyszínig kalauzoltak, ahol persze valami totál más, az egyik Hobo program kezdődött. Pár telefon után végül a biztonsági őröknek ebédet szállító kollégáik hoztak be a Szárítóhoz, ami mondanom sem kell, hogy kiindulási pontom, a Frisco Udvar tőszomszédságában volt. Eddigre csillapodott az eső, így már csak egy kicsit vártunk, hogy (gondolom én) a hozzám hasonlóan kalandos útvonalat bejárók is megérkezhessenek, és bő fél óra csúszással el is kezdődött az előadás.

A darab egy szenvedélybeteg srác történetét dolgozza fel, úgy hirdették, hogy körülbelül egy óra beszélgetés fogja követni, amiben már Surányi Judit addiktológus, szociológus is részt vesz, ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy főként középiskolákban, diákoknak játsszák. Ez a fajta nevelési szemlélet, amikor a színészek a diákokat közvetlenül megszólítják és interakcióra ösztönzik nem áll messze a Nézőművészetisektől, elmondásuk szerint jól is szokott működni. Velünk, a felnőtt közönséggel is jól működött, az előadás végén hamar kialakult a párbeszéd, bár esetünkben kevésbé a drogprevención, mint a tapasztalatcserén és a darabbal elért eredményeken volt a hangsúly.

Mint megtudtuk, a címet dr. Csernus Imre egyik gyakori szavajárása ihlette, de a konklúziót arról, hogy ki is a címszereplő, mindig az adott előadást követő beszélgetésen vonják le. A szövegkönyvet több dolog inspirálta két, a témával foglalkozó könyv mellett felhasználásra kerültek egy drogos srác írásai is, aki a harmincas éveiben belehalt heroinfüggőségébe. Sok saját szöveget is tartalmaz az előadás, Krisztián nem drogos történeteit, mindezek sajátos mixe adja a produkció hitelességét. A darab majdhogynem monodráma, csak néha lép be Scherer Péter az apa szerepében, közben pedig Krisztán végig a tőle elvárt profizmussal játssza sajátját, jár meg poklot, él át megvetést, kapaszkodik az egy pillanatra felcsillant reménybe, adja át magát a szer hatásának, és küzd a meg nem értő szülővel. Nehéz elválasztani, hogy mi játszódik jelen időben, és mi elbeszélés tárgya. Azt, hogy sikerült mélyen beleásniuk a témába mi sem bizonyítja jobban, minthogy a több, mint száz előadást megélt darabot drogfüggők előtt is bemutatták már, akik szintén elismerően nyilatkoztak róla.

Az előadáshoz szerintem nagyon is passzolt az ad-hoc helyszín, egy falusi ház hátsó udvarában felállított szeretet, béke van színpadra minden esetre jóval kevésbé illett volna a produkció. A Szárítóban viszont a csupasz falak málladozó vakolata, az egész helyiséget erősen átitató rothadt takarmányszag valamint az egyetlen, üveg nélküli ablakon beszűrődő vihar utáni párás szürkület remek atmoszférát teremtett a drogos srác történetéhez. Ráadásul ezt tetőzte, hogy a szakadó esőben megejtett séta-fikámnak köszönhetően vizes ülepű nadrágomban nekem, a nézőnek sem volt toppon a komfortérzetem. Egy vidámnak egyáltalán nem nevezhető téma boncolgatásához ennél több kellékre nem is igazán lett volna szükség.

KoMa Társulat: Az utolsó roma - Egy utolsó cigány - Szikra, 2011. január 19. 20:00

Most jártam először a Szikrában. Korábban mentünk, hogy megigyunk még egy pohár bort, így volt időm körbenézni. Szépen rendbe szedték a helyet, igaz, nem tudom, hogy mielőtt most megnyitott mint Cool Tour house, milyen állapotban volt. Minden esetre valóban érdekes és számomra eddig példa nélküli, hogy egy ilyen kultikus helyként aposztrofált létesítményt az Újmagyarország Fejlesztési Terv keretein belül Eu-s támogatásból indítanak el. Hát, hajrá! A bor finom volt, bár az árak egyenesen arányosak a hely külcsínével.

Öt perccel nyolc után eszünkbe jutott, hogy lehet most már rendezni kellene a számlát, és felmenni, mielőtt elkezdik a darabot nélkülünk - ezzel egy időben lejött egy lány és arra kért minket, ha az előadásra érkeztünk, akkor fáradjunk fel, mert kezdenék, szóval épp időben voltunk.

kép forrása

Már az előtérben elkezdődött a darab. Ismerve a színészeket és, hogy a várakozók között szétszórva felfedezni véltem őket ez számomra nem okozott meglepetést. Végül Scherer Péter az Utolsó Roma emlékkiállítás ünnepi megnyitójára és egyben az első tárlatvezetésre invitált bennünket. A színházteremben öt, vagy hat csoportra bontva folytatódott az előadás, mi a Katona Lacit választottuk - nála volt halászlé is. Mindenhol ugyanazt a történet mesélték el, de az, hogy a szomszéd csoport túl közel volt és kánonban hallottam a kettőt kicsikét zavaró volt és nem annyira engedett figyelni a sajátunkra. Ezután a nézőtéren körkörösen szétszórt székekre ültettek minket, s a terem egy-egy oldalában, sarkában, a karzaton és a színpadon felvillantak a tárlatvezetés jelenetei. Pörgős volt az egész és jó!

A szünetben bátran beneveztünk egy újabb pohár borra, mondván nem kell kapkodva inni, be tudjuk vinni a nézőtérre. Bent hagytuk a cuccaink a széktámlákra terítve, még a táskánkat is, így visszatérve egyből megvolt, hogy hova üljünk, ahova ültettek minket, ugyanis átrendezték a teret és klasszikusan emelkedő nézőteret alakítottak ki, igaz a színpadon. Kedvesek voltak, mert egymás mellett kaptunk helyet.

Az első felvonáshoz hasonló, cinikus hangvételben folytatódott a második is. A dolgok élét poénokkal próbálták csorbítani. Ekkor bukkant fel kedvenc mellékszereplőnk is, az aranyhal.

A záró jelenet egy, a kereskedelmi csatornákról jól ismert show-műsor volt, ahol élő egyenes adásban halt meg, azaz mérgezték meg az utolsó romát. Fincsi bundás kenyér illat terjengett a levegőben, meg is jegyeztem, hogy de ennék én is egyet! Nem sokat kellett várni rá, mert a halál beállta után halotti tor következett. Ki-ki választhatott, hogy mit szeretne, pálinkát vagy vizet, zsíros kenyeret vagy bundás kenyeret, vagy mindezt, ebben a sorrendben. Mi nagyon ökofrendlik voltunk a boros poharainkkal, hogy a műanyag korsók helyett azokba kértük a pálinkát. Egyébként egyből beugrott, hogy egyszer a Szkénében láttam már egy olyan előadást, aminek a végén halotti tort rendeztek és kis guglizással meg is találtam, a Szíkölök volt az a Honvéd Színháztól.

Ettől függetlenül a KoMa Társulat ismét kedvemre valót alkotott, ajánlani tudom mindenkinek.