Bulgakov: Képmutatók cselszövése - Szkéné Színház, 2012. október 16. 19:30

kép forrása: prae.hu

Amíg mi a Szkéné Színházban Bulgakov vészjósló aktualitást nyert drámáját, a Képmutatók cselszövését láthattuk, addig több, más független produkcióra kíváncsi néző nem biztos, hogy ennyire szerencsésnek mondhatta magát: nekik nem volt mit nézniük. [...] Az utóbbi időben olyan társulatok és előadások kerültek a Szkéné eddig sem elhanyagolható repertoárjára, amiknek köszönhetően a nemrégiben létesült nagy várományos, a Jurányi Inkubátorház mellett idén ősztől méltán nevezhető a függetlenek egyik meghatározó bázisának. Ez alól nem képez kivételt a VÁDLI Alkalmi Színházi Társulás második darabja, a Képmutatók cselszövése sem. A társulat tagjai, mint például Tamási Zoltán, Fodor Tamás, Nagypál Gábor vagy Kovács Krisztián, a színházi körökben otthonosan mozgó nézők közül sokakat külön-külön is elvisznek egy előadásra, nemhogy így együtt. Ez ad magyarázatot arra, hogy újabb közös produkciójuknak csupán a szereposztását látva, bármiféle előzetes utánajárás nélkül megszavaztam a feltétlen bizalmat. Elfogultságomat az előadás végül csak tovább erősítette, ráadásul játékának köszönhetően Tóth József nevével bátran bővíthetjük a korábbi felsorolást, ugyanis tőle és Nagypál Gábortól kiemelkedő alakítást láthatunk a darabban.

Bulgakov színpadra állított drámájával a néző Moliére felhőtlennek közel sem nevezhető életébe kap bepillantást. Aki, miután az egyház érdekeit sértő Tartuffe-öt megírta, elvesztette királya kegyét. Az előadás az ő történetén keresztül boncolgatja színház és hatalom viszonyának örökzöld kérdését. Alapjában véve elmondható, hogy akkor tudja valaki a színházát – és ez természetesen más művészeti ágakra is áll – fenntartani, ha jó viszonyt ápol a pénzek felett diszponálókkal, azaz a hatalmon lévőkkel. Nincs ez másként ma sem, mint ahogy Moliére korában volt, sőt a mai, abszolutizmusba hajló politikai és gazdasági környezetben ez az érzékeny függőségi viszony egyre inkább kiéleződik. Aktualitása mellett a darab túlmutat az előző, általános igazságon, hiszen a hatalmi játékok ugyanúgy megjelennek benne Moliére és társulatának szövevényes kapcsolati szintjén, mint ahogy XIV. Lajos, a haladó gondolkodású zsarnok és Moliére,a kiszolgáltatott író viszonyában.

A VÁDLI tagjaitól mást nem is várva akár közhelyként is hangozhat, hogy a sikeres rendezés mellé - amivel Szikszai Rémusz ismét bizonyított - profi színészi játékok társulnak. A szakmai és szerelmi rivalizálás mellett az erkölcstelenséget, az árulást, a sikert és a hazugságot mind-mind hatásosan, de oly módon ábrázolják, hogy végül mégis egy könnyed, jó humorral és sok iróniával fűszerezett, szórakoztató előadást kapunk. Emellett jól használják a színpadi teret, szinte végig teljesen belakják azt - igaz, egy Szkéné méretű színháznál ez minden bizonnyal nem jelent akkora kihívást. Ötletes és tetszetős, ahogy a kosztümöket térelválasztóként, valamint díszletként használják. A rendezői koncepcióban talán egy dolog van, ami nem passzol az előadásba: amikor a színészek a technikusoknak kiszólva fényt, zenét, vagy éppen sötétséget kérnek, a sokszori ismétléssel ez ahelyett, hogy vicces lenne, inkább már erőltetettnek hat.

Az előadás szünetében még voltak, akik a dráma fent taglalt, szórakoztató megközelítése miatt kritikusabb hangot ütöttek meg: túl felszínes, nincs mélyenszántó mondanivalója, ennél többet vártunk tőle – hallhattuk. A második felvonás után végül ők is megkapták a letaglózó csattanót, aminél sajnos kevés dolog tudna nagyobb aktualitást kölcsönözni a darabnak. A főszerepet játszó színész a tapsrendet megszakítva felolvasta a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) Balog Zoltán miniszter és L. Simon László kulturális államtitkár részére, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EEMI) 900 millió forintos zárolási kötelezettségének ügyében írt nyílt levelét. [...] egy, a területet érintő esetleges zárolás sokuknál a megszüntetéssel lenne egyenértékű.

A meglehetősen rendhagyóra sikerül színikritika teljes terjedelmében a Fent és Lent blogon olvasható.
 

Pintér Béla és Társulata: Tündöklő középszer - Szkéné Színház, 2011. január 25. 20:00

Nem teljesen voltam jól, de már december eleje óta meg volt a jegyem erre az estére. Ezért úgy voltam vele, ha a többi előadást, ahova foglalásom van a héten, le is mondom, ide azért elmegyek. Természetesen gyalog, ami jól is jött, mert a végén nem kellett a bringa hazaszállításáról is gondoskodni. Érdekelt, hogy Pintér Béláék most mit hoztak össze.

Fotó: Dusa Gábor

Időben érkeztem, ráadásul pár perccel megelőztem a sorban állás kialakulását. Ezért is lehet, hogy a jegyértékesítő lány, miután közölte, hogy nem szakmai, hanem teljes árú jegy van eltéve a nevemre, mégis megoldotta, hogy kedvezményes legyen. Az előadás is időben kezdődött, persze beletelt egy kis időbe mire mindenki elfoglalta a helyét.

A darab a társulatok mindennapos civódásairól, a rivalizálásról szól. Természetesen mindezt olyan igazán Pintér Bélásan bemutatva. Gondolom nem kellett nekik sem a szomszédba menni ihletért, ha nem is ennyire szélsőséges módon, de biztos vagyok benne, hogy az ő társulatuk sem mentes a hasonló csatározásoktól.

A színbeli társulat új bemutatójára készül, a próbafolyamat során felhalmozódó feszültség a felszínre hozza az indulatokat. Senki sincs biztonságban, ma az egyikőjük kerül a többiek céltáblájának középpontjába, holnap a másik. Végül Jucit (Herczenik Anna) kizárják a társulatból, azaz asszisztensként főzheti tovább a kávékat. Ekkor jön a nagy lehetőség, Dinó (Quitt Lászó), az angol kapcsolatokkal rendelkező egyiptomi  - aki valamilyen kulturális pozícióban van - hajlandó megtekinteni a darabot. Így már a kitörési lehetőség a tét. Héra (Roszik Hella) most is, mint általában, késik a próbáról, Juci ugrik be helyette, aki énekhangjával leveszi a lábáról az egyiptomit. Ez természetesen teljesen felborítja az erőviszonyokat, de a többiek nem hagyják annyiban. Miután Jucit egyszer már sikerült kitúrniuk és porig alázniuk, nem tűrhetik, hogy ő arassa le a babérokat. A bemutató alkalmára gondoskodnak róla, hogy ne tudjon időben megjelenni és, hogy a hangja is elmenjen. Tervük sikerül, nélküle mutatják be a darabot.

Itt már kezdtem rosszul lenni, nem tejesen emlékszem, hogy mi lett a történet vége. Próbálom előhozni az emlékeket, felvázolni a lehetséges végkifejleteket, de nem megy. Ekkor már leginkább arra koncentráltam, hogy jó lenne egy kis friss levegőt szívni vagy még inkább, már otthon lenni. Hamar véget ért az előadás, de sajnos nem tudtam olyan gyorsan kijutni, mint szerettem volna, mert nem az első sorban és nem is valamelyik sor szélén ültem. Nem erőltettem, visszaültem, és vártam, hogy a nézők oszoljanak. Végül a terem széléig sikerült eljutnom, de éreztem, ha nem ülök le és polcoljuk fel a lábam, el fogok ájulni. Szerencsére a többiek is látták ezt rajtam, és segítettek. Pár perc múlva már több levegő volt a helyiségben, meg a fekvés is megtette a maga jótékony hatását, jobban lettem. Az egyik technikus srác felajánlotta, hogy hazahoz. Nagyon kedves volt tőle.

Felettébb bosszantó viszont, hogy pont a végére nem emlékszem, kénytelen leszek még egyszer megnézni :) A tanulság pedig, ha nem érezem magam jól, nem kell minden áron színházba menni, hisz nem véletlen, hogy pont én lettem rosszul.

A darab jó volt, de azért nem mondom, hogy a társulat legerősebb előadása. Legalábbis így visszatekintve van, amelyik nagyobb hatást gyakorolt rám – kérdés, hogy ebben mennyire játszott szerepet a vége felé egyre gyengülő koncentrációs képességem... Mindenesetre annyira mindennapi emberi viselkedési formákat mutattak be - persze eltúlozva, kifigurázva -, hogy ez egy kicsikét ijesztő is. Ilyenek vagyunk, ha az érdekünk úgy kívánja, minden további nélkül tiprunk keresztül egymáson a cél érdekében. A kérdés csak az, kiben milyen mértékben van meg ez a tulajdonság, vagy inkább az, hogy mennyire van elnyomva.