Nem teljesen voltam jól, de már december eleje óta meg volt a jegyem erre az estére. Ezért úgy voltam vele, ha a többi előadást, ahova foglalásom van a héten, le is mondom, ide azért elmegyek. Természetesen gyalog, ami jól is jött, mert a végén nem kellett a bringa hazaszállításáról is gondoskodni. Érdekelt, hogy Pintér Béláék most mit hoztak össze.
 |
| Fotó: Dusa Gábor |
Időben érkeztem, ráadásul pár perccel megelőztem a sorban állás kialakulását. Ezért is lehet, hogy a jegyértékesítő lány, miután közölte, hogy nem szakmai, hanem teljes árú jegy van eltéve a nevemre, mégis megoldotta, hogy kedvezményes legyen. Az előadás is időben kezdődött, persze beletelt egy kis időbe mire mindenki elfoglalta a helyét.
A darab a társulatok mindennapos civódásairól, a rivalizálásról szól. Természetesen mindezt olyan igazán Pintér Bélásan bemutatva. Gondolom nem kellett nekik sem a szomszédba menni ihletért, ha nem is ennyire szélsőséges módon, de biztos vagyok benne, hogy az ő társulatuk sem mentes a hasonló csatározásoktól.
A színbeli társulat új bemutatójára készül, a próbafolyamat során felhalmozódó feszültség a felszínre hozza az indulatokat. Senki sincs biztonságban, ma az egyikőjük kerül a többiek céltáblájának középpontjába, holnap a másik. Végül Jucit (Herczenik Anna) kizárják a társulatból, azaz asszisztensként főzheti tovább a kávékat. Ekkor jön a nagy lehetőség, Dinó (Quitt Lászó), az angol kapcsolatokkal rendelkező egyiptomi - aki valamilyen kulturális pozícióban van - hajlandó megtekinteni a darabot. Így már a kitörési lehetőség a tét. Héra (Roszik Hella) most is, mint általában, késik a próbáról, Juci ugrik be helyette, aki énekhangjával leveszi a lábáról az egyiptomit. Ez természetesen teljesen felborítja az erőviszonyokat, de a többiek nem hagyják annyiban. Miután Jucit egyszer már sikerült kitúrniuk és porig alázniuk, nem tűrhetik, hogy ő arassa le a babérokat. A bemutató alkalmára gondoskodnak róla, hogy ne tudjon időben megjelenni és, hogy a hangja is elmenjen. Tervük sikerül, nélküle mutatják be a darabot.
Itt már kezdtem rosszul lenni, nem tejesen emlékszem, hogy mi lett a történet vége. Próbálom előhozni az emlékeket, felvázolni a lehetséges végkifejleteket, de nem megy. Ekkor már leginkább arra koncentráltam, hogy jó lenne egy kis friss levegőt szívni vagy még inkább, már otthon lenni. Hamar véget ért az előadás, de sajnos nem tudtam olyan gyorsan kijutni, mint szerettem volna, mert nem az első sorban és nem is valamelyik sor szélén ültem. Nem erőltettem, visszaültem, és vártam, hogy a nézők oszoljanak. Végül a terem széléig sikerült eljutnom, de éreztem, ha nem ülök le és polcoljuk fel a lábam, el fogok ájulni. Szerencsére a többiek is látták ezt rajtam, és segítettek. Pár perc múlva már több levegő volt a helyiségben, meg a fekvés is megtette a maga jótékony hatását, jobban lettem. Az egyik technikus srác felajánlotta, hogy hazahoz. Nagyon kedves volt tőle.
Felettébb bosszantó viszont, hogy pont a végére nem emlékszem, kénytelen leszek még egyszer megnézni :) A tanulság pedig, ha nem érezem magam jól, nem kell minden áron színházba menni, hisz nem véletlen, hogy pont én lettem rosszul.
A darab jó volt, de azért nem mondom, hogy a társulat legerősebb előadása. Legalábbis így visszatekintve van, amelyik nagyobb hatást gyakorolt rám – kérdés, hogy ebben mennyire játszott szerepet a vége felé egyre gyengülő koncentrációs képességem... Mindenesetre annyira mindennapi emberi viselkedési formákat mutattak be - persze eltúlozva, kifigurázva -, hogy ez egy kicsikét ijesztő is. Ilyenek vagyunk, ha az érdekünk úgy kívánja, minden további nélkül tiprunk keresztül egymáson a cél érdekében. A kérdés csak az, kiben milyen mértékben van meg ez a tulajdonság, vagy inkább az, hogy mennyire van elnyomva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése