Harmadik Hang Háza & MOME Vizuális Tanszék: Utópia - Sirály, 2011.január 9. 20:00

Ez az idei első előadásom, azaz makettszínházam. Jó, hogy ők maguk definiálták, mert így precíz lehetek, azt hiszem én élő installációnak neveztem volna. Ráadásul majdnem meg is feledkeztem róla. Kaptam rá meghívót, de akkor valahogy annyi dolgom volt, hogy elsikkadt a többi levelem között. Aztán már műsoron volt, amikor észbe kaptam, hogy jó lenne elmenni, hisz a Harmadik Hangosok korábbi alkotása - a Kiscelli Múzeumban bemutatott Végtelen - is tetszett, végül utolsó nap megnéztük.

kép forrása

Kezdési időnek nem egy időpont, hanem egy intervallum volt megadva - korábbi előadásukhoz hasonlóan -, aminek mi eléggé az elején érkeztünk. Miután bementünk, s megláttam, hogy mit jöttünk megnézni, az első gondolatom az volt, hogy bőven ráértünk volna később is jönni, hisz ez olyan „picike”. Aztán, ahogy közelebb mentünk, és elkezdtem felfedezni, hogy mit is látok, rájöttem, hogy az első benyomásom csalóka volt, valójában egy igen részletgazdag makettről van szó. Budapestet ábrázolta, aminek különböző szegleteiben a mindennapi emberek élik a mindennapi életüket. Az egész közepén végigcsordogáló Duna vizének utánpótlását egy szivattyúval és egy hosszú, vékony csővel oldották meg, aminek segítségével visszavezették a kiinduló pontig.

Annak beazonosításához, hogy ki-kicsoda nagyban segített a rendezőtől kapott vers, azaz leírás. Láthattunk egy tanárt, aki filctollal az őt körülvevő plexi lapokra írva szólította meg és invitálta egy kis játékra, vagy csevegésre a nézőket. Mellette egy szakács készítette végtelenségig ismételt mozdulatsorokkal a főt tojásokat és a tojásrántottát. Volt még egy építész lány, aki folyamatosan kartonpapírházakat épített és bontott, egy öngyilkosjelölt, aki az egész város terhét - építőkockák formájában - cipelte a hátán. Egy srác mással sem volt elfoglalva, minthogy a tükör előtt az arcfestését tökéletesítse, ha a fókuszpontban elhelyezett székre ültünk, a tükör mögül mi is láthattuk elfoglaltságát. Középen volt egy festő, aki az épületek falát festette egyen szürkére, munkáját sosem tudta befejezni, mert, ahogy a festéket utántöltötte, azzal a felette lévő szitán át újabb koromréteg hullott alá a házak falára, és kezdhette előröl. Egy áttetsző hálóval körülvett fülkében táncoslány várt és vágyakozott a simogatások, érintések után. A fülkébe három nyíláson át lehetett benyúlni a hozzájuk erősített kesztyűkön keresztül - hasonló módon, mint a nagy sterilitást igénylő operációknál az orvosok. Egy másik srác a laptop előtt egy interakciós program segítségével különböző utcarészleteket vetített ki az asztalon elhelyezett két tükör(?)felületre, amit annyira nem sikerült megfejtenünk, hogy mi akar lenni. Az egésztől távol, egy kerékpáros hajtotta a biciklijét, ami egyébként a város közvilágításához fejlesztette az áramot, ő a városba soha be nem érő agglomerációban élőt szimbolizálta. Utóbbi elég találó, mert ugye pont a szuburbanizáció és annak negatív hozadékai az egyik dolog, amire a városi bringás közösség igyekszik ráirányítani a figyelmet. A többit is magyarázhatnám, hogy melyik milyen asszociációkat ébresztettek bennem, de szerintem ennek pont az a lényege, hogy mindenki fedezze fel saját magának a látottakban a mondanivalót.

De az tény, hogy minden annyira aprólékosan volt kidogozva, hogy ahányszor körbejártam, és egy-egy helyszín előtt megálltam, újabb és újabb részletekre lettem figyelmes, mint a kis tálkában a halak, a periszkópok, a kifeszített pauszpapírokon végigcsorgó víz hogyan formálja azokat, és így tovább…

kép forrása

Jó hír azoknak, akik lemaradtak róla, de mégis szívesen megnéznék, hogy a Prágai Quadriennálé magyar pavilonjában találkozhatnak vele. De ha nem akarnak ennyire messze menni, reméljük tavasszal a Trafóban is lesz rá alkalmuk.