Kortárs lengyel dráma. Elöljáróban gyors leszögezném, hogy nem ez alapján szeretnék véleményt formálni borivó barátaink (lengyel, magyar két jó barát, együtt isszák egymás borát) színházáról. Ezek után nem árulok zsákbamacskát azzal, ha azt mondom, hogy nekem nem jött be az előadás. A törekvést látom, azt, hogy csináljunk valamit, valami nagyon ütőset, még az is megvan, hogy mit, de a hogyan - itt csúszott el az egész. Egyszerűen a koncepció nincsen kiforrva. Ettől kezdve hiába az igyekezet a színészekben, a jó játékkal bár javítani lehet az előadáson, de olyan, hogy a nézők a végén azt mondják rá, hogy: Ez igen! – sosem lesz.
Ilyenkor el szoktam gondolkozni azon, hogy vajon ők, a színészek is érzik ezt? Akár már előre is? Vagy csak sejtik? Ha igen, mi motiválja őket, hogy részt vegyenek benne? Egy kőszínház társulatának tagjaként van e lehetőségük arra, hogy egy-egy szerepet visszadobjanak? Vagy döntéshelyzetben a társulatvezetőé/színházigazgatóé a végső szó? Esetükben mindenképp szigorúbb hierarchiát képzelek el, mint a függetleneknél. Bár lehet, hogy ez csak prekoncepció részemről, meg az is biztos, hogy színházról–színházra változó a munkamorál. Érdekes kérdések ezek, minden esetre a próbafolyamatok alatt ki kell derülnie sok mindennek... és hát igen, tisztában vagyok azzal is, hogy a pénznek mennyire fontos szerepe van a színházban (is).
 |
| fotó: Kováts Dániel |
A darabbal kapcsolatban a végére röviden és tömören a tizenkettő egy tucat vélemény fogalmazódott meg bennem. Előadás közben egyre inkább azt vártam, hogy történjen már valami. Volt, hogy már untattak a látottak és nem egyszer megfordult a fejemben, hogy vajon meddig tarthat?
Érdekes, mert miközben én így vélekedek egy barátomnak ezzel szemben pedig nagyon bejött. Kérdésemre, hogy miért, azt a választ kaptam, hogy azért, ahogyan a végén a videós jelenetet megoldották, illetve azért is, ahogyan az előadás az emberek bizalmatlan és tartózkodó viszonyulását ábrázolja a számukra elfogadhatatlanul lecsúszott társaik felé. Értem én, hogy ez volt a cél. Bemutatni, hogy mennyire lekezelően és mennyi megvetéssel tudunk viseltetni azok iránt, akikről azt gondoljuk, hogy náluk mi bármilyen, akár anyagi, akár származás, akár tudás, akár megjelenés terén, de felsőbbrendűek vagyunk. Vajon ez a bennünk élő versenyszellemre, a fajfenntartásra, azaz a gének továbbörökítésére vezethető vissza?
És akkor a videós jelenet... Jónak jó volt, de hát, ha az ember elmegy színházba, azt várja el tőle, hogy jó legyen, nem? Lehet azért nem fogott meg különösebben, mert a térrel ilyen módon történő játszás nekem már nem újdonság. Viszont az a jelent, amikor a hátsó falra a két színész arca közeliben ki volt vetítve, miközben ők maguk is a színen voltak nagyon tetszett. Teljesen magára vonta a kép a figyelmem. Érdekes, valahogy az az érzésem támadt, hogy szinte a vonásaikat is megváltoztatja az, hogy a vásznon látom őket. Persze ez képtelenség, hisz ők maguk voltak, ráadásul élőben, de valahogy mégis úgy tűnt, mintha szebbek lennének kivetítve. Talán az ezzel társuló elérhetetlenség következtében.
Szóval igen, én is látok potenciált a darabban, de továbbra is tartom, hogy számomra a hogyan-on állt, azaz jelen esetben bukott a dolog. Valamint nekem zavaró volt az is, hogy olyan sokat káromkodtak. Elismerem, hogy léteznek olyan szituációk, amik ahhoz, hogy hitelesek legyenek, megkövetelik az obszcénebb hangvételt, de itt szerintem eléggé elvetették a sulykot ezzel.
Mivel nem ismerem az írót, azt is el tudom képzelni, hogy Dorota Masłowska csak egy kicsikét mellényúlt ezzel a darabbal, ugyanúgy, mint a Katonások. Viszont a még egy esélyt minden további nélkül meg fogom adni neki, ha ismét lesz alkalmam egy általa írt darabot megtekinteni, hiszen hazájában nagyra értékelik. Valami oka csak van!? Ráadásul már több országban sikerrel színpadra vitték ezt a drámáját is, lehet, hogy csak én vagyok ínyenc-mód válogatós, vagy egyszerűen el kell ismernem, hogy van olyan stílus, amire azt mondom, hogy nem.
