Az idei első előadás feladta a leckét. Hogy így lesz, kapiskáltam már a darab közben is, amikor a halkan hozzám intézett:
Nos, erről mit fogsz írni? kérdésre ahelyett, hogy megnyugtatóan visszasúghattam volna, hogy már most igen határozott elképzeléssel rendelkezek, a válaszom kimerült annyiban, hogy éppen ezen gondolkozok én is. Igaz, ekkor még titkon bíztam abban, hogy az előadást követő beszélgetés majd meghozza az ihletet, de az azóta eltelt jó pár nap mégis csak az első sejtésem igazolta.
 |
| Fotó:Drucker Dávid |
A nézőtérről kisétálva egyetlen dolog volt amit biztosan állíthattam, hogy én ezt nem értem. A magyarázatot kínáló befejezést hiányolva elképzelni sem tudtam, hogy az alkotók célja a darabbal mi volt, és csak értetlenül álltam - vagy éppen ültem - a látottak előtt. Persze ehhez hozzátartozik, hogy jó szokásomhoz híven most is minden előzetes utánaolvasás nélkül foglaltam a jegyeket, ellenkező esetben azért lett volna
némi fogalmam; mint valami garancia, hogy itt bizony csakis jó dolgot láthatunk, a Tünet Együttes, Tóth Ildikó és Nagy Zsolt neve vitt a Trafóba.
A beszélgetés az alkotókkal végül megnyugtatott. Nem csak én gondolom befejezetlennek a darabot, az egyébként közös improvizációk során formálódó és fejlődő előadással valóban nem készültek el a bemutatóra. Érdekes volt erről és, hogy ennek mekkora jelentőséget tulajdonítanak, a szereplők különböző álláspontját megismerni. Míg Nagy Zsolt szerint ez teljesen rendben van így, hiszen egy darab sosincs igazán készen, előadásról-előadásra dinamikusan változik, amit megfordítva, minden fázisa tekinthető akár befejezettnek is, addig Stefanovics Angéla hozzászólásaiból az érződött ki, hogy számára bizony zavaró ez a fajta "farkatlanság". A darab végének a hiányát én nem azért találom problematikusnak, mert így nem kaptunk egy megoldást, amivel feloldanák a
szituációt, ez nem lenne gond, hiszen a nézőt csak gondokozásra késztetik a lehetséges végkifejletek végigpörgetésével, egyszerűen összecsapottnak tetszett a vége, az jött le belőle, hogy ami, ha csak
ötlet szintjén is, de már megvan, azt mind meg akarják mutatni. Mindezt ráadásul a korábbi cselekmény ritmusához képest felgyorsítva, már már kapkodva tették. Jó példa erre Gőz István nagyon is kiforratlan szerepe.
 |
| Fotó: Drucker Dávid |
Az előadásban feldolgozott téma a halál. Hogyan kezeljük azt, amikor
tudjuk, hogy szeretteink közül valakinek már csak megszámlálható napjai vannak hátra? Hogyan
viszonyulunk ehhez a személyhez? Hogyan próbálunk érte minden tőlünk telhetőt megtenni,
nem elfogadva a megmásíthatatlant? Hogyan próbáljuk átvállalni vagy legalábbis kivenni a részünket a szenvedéseiből? Ezekhez a kérdésekhez komolyságuk ellenére is szellemesen közelítenek az alkotók, némelyik drámai jelenet élét már-már abszurditással ütve el. De nincs ez másként a való életben sem, igen is vannak olyan helyzetek, amikor a humor és/vagy az önirónia az egyetlen eszköz, ami segíthet abban, hogy emelt fővel éljünk túl.
Izgalmasnak tartom az együtt dolgozás eféle megnyilvánulását, amikor a rendező csak terelgeti a színészeket, maximálisan teret engedve az improvizációnak, hogy személyes élményeiket és azok hatásait vigyék a darabba. Ez a fajta rendezői koncepció nem ismeretlen a táncelőadásoknál sem, ha nem eleve gyakoribb, mindenesetre jó kapocsnak bizonyult a Titkos Társulás és a Tünet Együttes közös munkájához. Az, hogy Tóth Ildikó is csatlakozott ehhez az együttgondolkodáshoz külön üdvözlendő. Apropó, közös munka, a Tünetesek szerepét azért én keveslem a darabban, közülük összesen ketten, és mondhatni mellékszerepben tűntek csak fel.
 |
| Fotó: MTI/Kallos Bea |
Az előadást látva többekben felmerülhet a kérdés, hogy a Trafó homogén tere nem túl nagy ehhez a produkcióhoz? Számukra ott a megnyugtató válasz, hogy a koncepció részét képezi a térrel való játék, úgy széltében, mint hosszában; gondoljunk csak arra, ahogy a mélységet használják az egészen a nézők
közé ültetett jelenetektől, a háttérben zajló, más jelenetekhez szinte már csak aláfestésként szolgáló, azokkal párhozamosan bemutatottakig.
A fentiek után és mert olyan fontos kérdéskört feszegetnek, ami mindannyiunkat foglalkoztat, de mégsem beszélünk róla, vagy legalábbis nem eleget, kíváncsian várom a február végi előadásokról megjelenő kritikákat, amikorra is vélhetően már befejezett lesz a darab.
