A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tünet Együttes. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tünet Együttes. Összes bejegyzés megjelenítése

Titkos Társulat - Tünet Együttes: Az álom féltestvére - Trafó, 2013. január 20. 21:00

Az idei első előadás feladta a leckét. Hogy így lesz, kapiskáltam már a darab közben is, amikor a halkan hozzám intézett: Nos, erről mit fogsz írni? kérdésre ahelyett, hogy megnyugtatóan visszasúghattam volna, hogy már most igen határozott elképzeléssel rendelkezek, a válaszom kimerült annyiban, hogy éppen ezen gondolkozok én is. Igaz, ekkor még titkon bíztam abban, hogy az előadást követő beszélgetés majd meghozza az ihletet, de az azóta eltelt jó pár nap mégis csak az első sejtésem igazolta.

Fotó:Drucker Dávid
A nézőtérről kisétálva egyetlen dolog volt amit biztosan állíthattam, hogy én ezt nem értem. A magyarázatot kínáló befejezést hiányolva elképzelni sem tudtam, hogy az alkotók célja a darabbal mi volt, és csak értetlenül álltam - vagy éppen ültem - a látottak előtt. Persze ehhez hozzátartozik, hogy jó szokásomhoz híven most is minden előzetes utánaolvasás nélkül foglaltam a jegyeket, ellenkező esetben azért lett volna némi fogalmam; mint valami garancia, hogy itt bizony csakis jó dolgot láthatunk, a Tünet Együttes, Tóth Ildikó és Nagy Zsolt neve vitt a Trafóba.

A beszélgetés az alkotókkal végül megnyugtatott. Nem csak én gondolom befejezetlennek a darabot, az egyébként közös improvizációk során formálódó és fejlődő előadással valóban nem készültek el a bemutatóra. Érdekes volt erről és, hogy ennek mekkora jelentőséget tulajdonítanak, a szereplők különböző álláspontját megismerni. Míg Nagy Zsolt szerint ez teljesen rendben van így, hiszen egy darab sosincs igazán készen, előadásról-előadásra dinamikusan változik, amit megfordítva, minden fázisa tekinthető akár befejezettnek is, addig Stefanovics Angéla hozzászólásaiból az érződött ki, hogy számára bizony zavaró ez a fajta "farkatlanság". A darab végének a hiányát én nem azért találom problematikusnak, mert így nem kaptunk egy megoldást, amivel feloldanák a szituációt, ez nem lenne gond, hiszen a nézőt csak gondokozásra késztetik a lehetséges végkifejletek végigpörgetésével, egyszerűen összecsapottnak tetszett a vége, az jött le belőle, hogy ami, ha csak ötlet szintjén is, de már megvan, azt mind meg akarják mutatni. Mindezt ráadásul a korábbi cselekmény ritmusához képest felgyorsítva, már már kapkodva tették. Jó példa erre Gőz István nagyon is kiforratlan szerepe.

Fotó: Drucker Dávid
Az előadásban feldolgozott téma a halál. Hogyan kezeljük azt, amikor tudjuk, hogy szeretteink közül valakinek már csak megszámlálható napjai vannak hátra? Hogyan viszonyulunk ehhez a személyhez? Hogyan próbálunk érte minden tőlünk telhetőt megtenni, nem elfogadva a megmásíthatatlant? Hogyan próbáljuk átvállalni vagy legalábbis kivenni a részünket a szenvedéseiből? Ezekhez a kérdésekhez komolyságuk ellenére is szellemesen közelítenek az alkotók, némelyik drámai jelenet élét már-már abszurditással ütve el. De nincs ez másként a való életben sem, igen is vannak olyan helyzetek, amikor a humor és/vagy az önirónia az egyetlen eszköz, ami segíthet abban, hogy emelt fővel éljünk túl.

Izgalmasnak tartom az együtt dolgozás eféle megnyilvánulását, amikor a rendező csak terelgeti a színészeket, maximálisan teret engedve az improvizációnak, hogy személyes élményeiket és azok hatásait vigyék a darabba. Ez a fajta rendezői koncepció nem ismeretlen a táncelőadásoknál sem, ha nem eleve gyakoribb, mindenesetre jó kapocsnak bizonyult a Titkos Társulás és a Tünet Együttes közös munkájához. Az, hogy Tóth Ildikó is csatlakozott ehhez az együttgondolkodáshoz külön üdvözlendő. Apropó, közös munka, a Tünetesek szerepét azért én keveslem a darabban, közülük összesen ketten, és mondhatni mellékszerepben tűntek csak fel.

Fotó: MTI/Kallos Bea
Az előadást látva többekben felmerülhet a kérdés, hogy a Trafó homogén tere nem túl nagy ehhez a produkcióhoz? Számukra ott a megnyugtató válasz, hogy a koncepció részét képezi a térrel való játék, úgy széltében, mint hosszában; gondoljunk csak arra, ahogy a mélységet használják az egészen a nézők közé ültetett jelenetektől, a háttérben zajló, más jelenetekhez szinte már csak aláfestésként szolgáló, azokkal párhozamosan bemutatottakig.

A fentiek után és mert olyan fontos kérdéskört feszegetnek, ami mindannyiunkat foglalkoztat, de mégsem beszélünk róla, vagy legalábbis nem eleget, kíváncsian várom a február végi előadásokról megjelenő kritikákat, amikorra is vélhetően már befejezett lesz a darab.

united sorry - Tünet Együttes: Propaganda! - Trafó, 2011. február 26. 20:00


Felgyorsult világunkban a túlpörgés, a túlhajszoltság és a kiégés elleni reakcióként egy mozgalom a lassú életet hirdeti (slow life). Lassú élet, lassú város, lassú étkezés, lassú szex, e gondolatmenet mentén hamar eljutunk a lassú színházig is. Ez miért is érdekes nekünk? Mert a united sorry (A/NL) és a Tünet Együttes legújabb közös darabjukban a lassú színházzal kísérleteznek. És azt kell mondjam, hogy nem is rosszul! Sőt mi több, nekem is felettébb ügyesen sikerült adoptálnom a lassú élet szellemiségét, ha azt nézzük, hogy több, mint két hét telt el azóta, hogy a darabot láttam, és csak most írok róla.

Ami engem teljesen megdöbbentett, az a feldolgozott téma aktualitása. Propaganda! Célja az emberek véleményének befolyásolása, meggyőzése, leggyakrabban a politika használja.
Nem tudom, hogy ez mennyire szándékos, vagy véletlen és mennyire kapcsolódik a mai belpolitikai helyzethez, minden esetre ha valaki párhuzamot szeretne vonni, azt nagyon könnyen megteheti, pedig a darab rendezőpárosa - egy osztrák és egy holland művész személyében - külföldi származású. Nem ez az első alkotásuk, amivel politikai vonatkozású témát járnak körül, valamint egy-egy darab létrejöttének nagyobb az átfutási ideje, minthogy azt mondhatnánk, hogy ezt a jelenlegi kormány durva propagandakommunikációja ihlette volna, de egy biztos, az időzítés meglehetősen telitalálatos, amennyiben ebből a szemszögből szeretnénk értelmezni.

Az előadást megelőzően beszélgetés volt az alkotókkal. Erről lemaradtam, pedig így utólag elolvasva az érintett témákat, érdekes lehetett. Ami vicces benne, hogy nem is jártam messze, pont a szomszédban söröztünk, igazából szinte az egész napomat a kilencedik kerületben töltöttem. Délelőtt csoportos intézménylátogatáson voltunk a a Müpában és a Nemzeti Színházban (az igazán izgi, kulisszák mögötti helyekre sajna nem kukucskálhattunk be), utána beültünk egy helyre enni és beszélgetni, végül sörözni. Viszont ha előre tudom, hogy van ez a beszélgetés, biztosan elmentem volna, már csak azért is, mert pont belefért volna az időmbe.

fotó: Dusa Gábor
Az előadás a én és a minket folyamatosan érő külső impulzusok viszonyát boncolgatja. Bár lehet, hogy a korábban elfogyasztott két korsó sör is segített a darab ritmusának magamévá tételében, de ez a lassú színházasdi nekem bejött. Az, hogy lassú, nem azt jelenti, hogy mindent lassított felvételben látunk bár, ha nem is erre, de hasonlóra is volt példa, hanem inkább azt, hogy két történés között hosszabb lélegzetvételű szünetek telnek el. Ez lehetőséget ad arra, hogy az elhangzott vagy megtörtént eseményt nyomatékosítsák. Vagy épp időt ad a nézőnek a mélyebb befogadásra, értelmezésre. Akár még az azon való elgondolkodásra is, így teljesen más viszonyba kerül a darabbal, nem csak utólag van lehetősége feldolgoznia azt.

Számomra mindenképp érdekes és eddig nem látott színházi forma a lassú színház, és nem csak a kísérletező kedvű nézőknek ajánlom. Valamint az is biztos, hogy ezentúl megpróbálom majd a lassú élet szemléletét jobban magamévá tenni. Nem telezsúfolni a napjaimat, rohanni egyik helyről a másikra, hogy még ez is beleférjen, hanem szépen megadni a módját mindennek. Ez által az átélt élmények tartalmasabbak lesznek, minőségileg többet érnek. Nem kell semmit sem elkapkodni. Sőt, igyekszem majd többet gyalogolni is, például, ha csak pár saroknyira van az úti célom. Persze, azért nem szabad átesni a ló túloldalára sem, a Pató Pál uras „Ej, ráérünk arra még!” hozzáállással.