united sorry - Tünet Együttes: Propaganda! - Trafó, 2011. február 26. 20:00


Felgyorsult világunkban a túlpörgés, a túlhajszoltság és a kiégés elleni reakcióként egy mozgalom a lassú életet hirdeti (slow life). Lassú élet, lassú város, lassú étkezés, lassú szex, e gondolatmenet mentén hamar eljutunk a lassú színházig is. Ez miért is érdekes nekünk? Mert a united sorry (A/NL) és a Tünet Együttes legújabb közös darabjukban a lassú színházzal kísérleteznek. És azt kell mondjam, hogy nem is rosszul! Sőt mi több, nekem is felettébb ügyesen sikerült adoptálnom a lassú élet szellemiségét, ha azt nézzük, hogy több, mint két hét telt el azóta, hogy a darabot láttam, és csak most írok róla.

Ami engem teljesen megdöbbentett, az a feldolgozott téma aktualitása. Propaganda! Célja az emberek véleményének befolyásolása, meggyőzése, leggyakrabban a politika használja.
Nem tudom, hogy ez mennyire szándékos, vagy véletlen és mennyire kapcsolódik a mai belpolitikai helyzethez, minden esetre ha valaki párhuzamot szeretne vonni, azt nagyon könnyen megteheti, pedig a darab rendezőpárosa - egy osztrák és egy holland művész személyében - külföldi származású. Nem ez az első alkotásuk, amivel politikai vonatkozású témát járnak körül, valamint egy-egy darab létrejöttének nagyobb az átfutási ideje, minthogy azt mondhatnánk, hogy ezt a jelenlegi kormány durva propagandakommunikációja ihlette volna, de egy biztos, az időzítés meglehetősen telitalálatos, amennyiben ebből a szemszögből szeretnénk értelmezni.

Az előadást megelőzően beszélgetés volt az alkotókkal. Erről lemaradtam, pedig így utólag elolvasva az érintett témákat, érdekes lehetett. Ami vicces benne, hogy nem is jártam messze, pont a szomszédban söröztünk, igazából szinte az egész napomat a kilencedik kerületben töltöttem. Délelőtt csoportos intézménylátogatáson voltunk a a Müpában és a Nemzeti Színházban (az igazán izgi, kulisszák mögötti helyekre sajna nem kukucskálhattunk be), utána beültünk egy helyre enni és beszélgetni, végül sörözni. Viszont ha előre tudom, hogy van ez a beszélgetés, biztosan elmentem volna, már csak azért is, mert pont belefért volna az időmbe.

fotó: Dusa Gábor
Az előadás a én és a minket folyamatosan érő külső impulzusok viszonyát boncolgatja. Bár lehet, hogy a korábban elfogyasztott két korsó sör is segített a darab ritmusának magamévá tételében, de ez a lassú színházasdi nekem bejött. Az, hogy lassú, nem azt jelenti, hogy mindent lassított felvételben látunk bár, ha nem is erre, de hasonlóra is volt példa, hanem inkább azt, hogy két történés között hosszabb lélegzetvételű szünetek telnek el. Ez lehetőséget ad arra, hogy az elhangzott vagy megtörtént eseményt nyomatékosítsák. Vagy épp időt ad a nézőnek a mélyebb befogadásra, értelmezésre. Akár még az azon való elgondolkodásra is, így teljesen más viszonyba kerül a darabbal, nem csak utólag van lehetősége feldolgoznia azt.

Számomra mindenképp érdekes és eddig nem látott színházi forma a lassú színház, és nem csak a kísérletező kedvű nézőknek ajánlom. Valamint az is biztos, hogy ezentúl megpróbálom majd a lassú élet szemléletét jobban magamévá tenni. Nem telezsúfolni a napjaimat, rohanni egyik helyről a másikra, hogy még ez is beleférjen, hanem szépen megadni a módját mindennek. Ez által az átélt élmények tartalmasabbak lesznek, minőségileg többet érnek. Nem kell semmit sem elkapkodni. Sőt, igyekszem majd többet gyalogolni is, például, ha csak pár saroknyira van az úti célom. Persze, azért nem szabad átesni a ló túloldalára sem, a Pató Pál uras „Ej, ráérünk arra még!” hozzáállással.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése