Bulgakov: Képmutatók cselszövése - Szkéné Színház, 2012. október 16. 19:30

kép forrása: prae.hu
Amíg mi a Szkéné Színházban Bulgakov vészjósló aktualitást nyert drámáját, a Képmutatók cselszövését láthattuk, addig több, más független produkcióra kíváncsi néző nem biztos, hogy ennyire szerencsésnek mondhatta magát: nekik nem volt mit nézniük. [...] Az utóbbi időben olyan társulatok és előadások kerültek a Szkéné eddig sem elhanyagolható repertoárjára, amiknek köszönhetően a nemrégiben létesült nagy várományos, a Jurányi Inkubátorház mellett idén ősztől méltán nevezhető a függetlenek egyik meghatározó bázisának. Ez alól nem képez kivételt a VÁDLI Alkalmi Színházi Társulás második darabja, a Képmutatók cselszövése sem. A társulat tagjai, mint például Tamási Zoltán, Fodor Tamás, Nagypál Gábor vagy Kovács Krisztián, a színházi körökben otthonosan mozgó nézők közül sokakat külön-külön is elvisznek egy előadásra, nemhogy így együtt. Ez ad magyarázatot arra, hogy újabb közös produkciójuknak csupán a szereposztását látva, bármiféle előzetes utánajárás nélkül megszavaztam a feltétlen bizalmat. Elfogultságomat az előadás végül csak tovább erősítette, ráadásul játékának köszönhetően Tóth József nevével bátran bővíthetjük a korábbi felsorolást, ugyanis tőle és Nagypál Gábortól kiemelkedő alakítást láthatunk a darabban.

Bulgakov színpadra állított drámájával a néző Moliére felhőtlennek közel sem nevezhető életébe kap bepillantást. Aki, miután az egyház érdekeit sértő Tartuffe-öt megírta, elvesztette királya kegyét. Az előadás az ő történetén keresztül boncolgatja színház és hatalom viszonyának örökzöld kérdését. Alapjában véve elmondható, hogy akkor tudja valaki a színházát – és ez természetesen más művészeti ágakra is áll – fenntartani, ha jó viszonyt ápol a pénzek felett diszponálókkal, azaz a hatalmon lévőkkel. Nincs ez másként ma sem, mint ahogy Moliére korában volt, sőt a mai, abszolutizmusba hajló politikai és gazdasági környezetben ez az érzékeny függőségi viszony egyre inkább kiéleződik. Aktualitása mellett a darab túlmutat az előző, általános igazságon, hiszen a hatalmi játékok ugyanúgy megjelennek benne Moliére és társulatának szövevényes kapcsolati szintjén, mint ahogy XIV. Lajos, a haladó gondolkodású zsarnok és Moliére,a kiszolgáltatott író viszonyában.

A VÁDLI tagjaitól mást nem is várva akár közhelyként is hangozhat, hogy a sikeres rendezés mellé - amivel Szikszai Rémusz ismét bizonyított - profi színészi játékok társulnak. A szakmai és szerelmi rivalizálás mellett az erkölcstelenséget, az árulást, a sikert és a hazugságot mind-mind hatásosan, de oly módon ábrázolják, hogy végül mégis egy könnyed, jó humorral és sok iróniával fűszerezett, szórakoztató előadást kapunk. Emellett jól használják a színpadi teret, szinte végig teljesen belakják azt - igaz, egy Szkéné méretű színháznál ez minden bizonnyal nem jelent akkora kihívást. Ötletes és tetszetős, ahogy a kosztümöket térelválasztóként, valamint díszletként használják. A rendezői koncepcióban talán egy dolog van, ami nem passzol az előadásba: amikor a színészek a technikusoknak kiszólva fényt, zenét, vagy éppen sötétséget kérnek, a sokszori ismétléssel ez ahelyett, hogy vicces lenne, inkább már erőltetettnek hat.

Az előadás szünetében még voltak, akik a dráma fent taglalt, szórakoztató megközelítése miatt kritikusabb hangot ütöttek meg: túl felszínes, nincs mélyenszántó mondanivalója, ennél többet vártunk tőle – hallhattuk. A második felvonás után végül ők is megkapták a letaglózó csattanót, aminél sajnos kevés dolog tudna nagyobb aktualitást kölcsönözni a darabnak. A főszerepet játszó színész a tapsrendet megszakítva felolvasta a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) Balog Zoltán miniszter és L. Simon László kulturális államtitkár részére, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EEMI) 900 millió forintos zárolási kötelezettségének ügyében írt nyílt levelét. [...] egy, a területet érintő esetleges zárolás sokuknál a megszüntetéssel lenne egyenértékű.

A meglehetősen rendhagyóra sikerül színikritika teljes terjedelmében a Fent és Lent blogon olvasható.
 

Zadam Társulat: Profil - Bethlen Téri Színház, 2012. október 13. 19:30

A jelenleg befogadó- és produkciós színházként működő Bethlen Téri Színház jó hangulatát nem csak az oda látogató ismerősök, de a fellépők is dicsérik, szeretnek ott játszani. Elvitathatatlan, hogy a patinás épületet otthonául tudó intézmény - a megnyitása óta eltelt több, mint 83 év alatt volt már kabaré, mozi, próbaterem, raktár és táncszínház is - valóban megkapó atmoszférájú. Kávézójában például az előadások előtt és után lágy zene mellett, és az évek során felhalmozott relikviák társaságában fogyaszthatjuk el italunkat.

Idén januártól a színház üzemeltetőinek elsődleges célja, hogy műfaji megkötések nélkül teret biztosítsanak a kortárs alkotóművészeknek. Mivel ehhez állami támogatásban nem részesülnek, önfinanszírozásukat a pályázati pénzek mellett társadalmi összefogásból származó forrásokra építik.

Amellett, hogy a színházat teljes mértékben önerőből tartják fent, a tény, hogy a szombati előadás ennyire kevés nézőt vonzott - a mostani kialakításában körülbelül 80 férőhelyes nézőtéren a jegyszedőket is beleértve mindössze 18 főt számoltam - azért is elszomorító, mert Zambrzycki Ádám a hazai kortárs táncéletnek abba a körébe tartozik, akik jóval nagyobb figyelmet érdemelnek, és nem csak a bemutatóik alkalmával.

A képet készítette: Feicht Zoltán
Fentiektől vezérelve a Zadam Társulat előadására komoly elvárásokkal érkeztünk, amit csak megerősítettek a darabról elöljáróban olvasott pozitív kritikák. Ezzel szemben egyáltalán nem azt kaptuk, amit vártunk. Nem tudni miért, de megváltozott a szereposztás: Zambrzycki Ádámot egy másik táncos helyettesítette - lehet, hogy csak arra az estére -, viszont ezáltal a lányok, Sebestyén Tímea és Simet Jessica kerültek a középpontba, pedig nekik pont, hogy arra lett volna szükségük, hogy valaki húzza őket. Mozdulataik sokszor tűntek kapkodásnak, és nem mindig voltak pontosak. Azzal, hogy a beugró férfitáncos még nélkülözi a Zambrzyckira jellemző karizmát, nem volt képes elvinni a hátán az - úgy néz ki, alkotója hiányában nem is elég erős - előadást.

A képet készítette: Feicht Zoltán
Emellett hiányzott a darab íve. Könnyen megérthető, hogy mi motiválta Zambrzyckit amikor a címet is ihlető, a különböző közösségi oldalakon magunkról kialakított énképek feldogozásához nyúlt. Izgalmas kérdés mind, hogy: vajon mi a valóság, kik vagyunk a magunk valójában, mit hiszünk és mit szeretnénk láttatni magunkról? Mégis a darab úgy hatott, mintha egyes részei inkább csak egymás után lennének pakolva. Ezzel a rendezetlenséggel csökkent kifejezőképességük, és általuk a néző az előadás során nem jutott el A-ból B-be. Több felvetés, mint például a cím sorozatgyilkosokról felállított profilozásként értelmezése csak be lett dobva, de az előadás végére sem került a helyére.

A korábban készített fotókat elnézve a táncos-koreográfuson kívül más, egy, és valószínűleg szintén elég fontos, díszlet/kellék is hiányzott a mostani előadásból: nevezetesen a vetítővászon és a rá kerülő vizuál. Feltételezhető, hogy ez is sokat hozzátett volna az összképhez.

A képet készítette: Cserkúti György
Természetesen nem járnék el helyesen, ha nem emelném ki a darab erősségeit is. Azok a részek, ahol a notebookok megjelentek, mind jól megkomponált jelent volt, és nem utolsó sorban hozták a korábban hiányolt kifejezőerőt is. Viszont azon, hogy az előadást ne lássam ennyire kritikusan, az est folyamán korábban elfogyasztott borvacsorával megalapozott hangulatom sem segített. Minden esetre szívesen megnézném még egyszer, immár az eredeti felállásban a darabot.


ReFunc, D1618 Műhely és Bélaműhely: Pieces/Elemek - Placcc Fesztivál, 2012. szeptember 28. 16:00


A különleges helyszínválasztásairól ismert Placcc Fesztivál idei rendezvénysorozatát szeptember 21-e és 30-a között tartotta. Céljuk évente egy hétre különböző alkotásokkal belakni a város köztereit, a művészetet közvetlenül az utca embere elé vinni, ezzel késztetve őket interakcióra. A szervezők meghívására a Refunc csapat képviseletében két holland srác érkezett Budapestre. Ők a D1618 Műhellyel és néhány szabadúszó alkotóval - mint például a Valyo csoport oszlopos tagjaival - kiegészülve egy hatnapos workshop keretein belül látták el új funkcióval olyan mindennapi használati tárgyainkat, mint a kuka, a bicikli vagy az iskolaszék.


A Pieces/Elemek beszámolóját teljes terjedelmében a Fent és Lent blogon, ide kattintva lehet olvasni.

Dörögdi Ádámnak a nap folyamán készített többi képe pedig itt tekinthető meg.

Artus: Kérész Művek - Kapolcs, Művészetek Völgye, 2012. augusztus 03. 18:00

A Völgy második hetére az Artus előadásában egy performansz jutott, ami ki is merítette a korábban már taglalt választékot. Kicsit naivnak érzem magam miatta, de bízom benne, hogy jövőre valamilyen nem várt fordulat hatására megnő a fesztivál támogatottsága, ami maga után vonja a színpadi előadóművészet erősebb képviseletét is. Így viharonként ismét nem csak egy darabot tekinthetünk majd meg - mert mondanom sem kell, hogy az előadás kezdete előtt fél órával szinte már óramű pontossággal járt körbe a narancssárga riasztás híre és személy szerint én végül nagyon örültem annak, hogy a vihar mégis elkerülte Kapolcsot.


Goda Gábor társulata főleg a kortárs táncból kiindulva, annak határait feszegetve alkot. Két évvel ezelőtt ebben a szellemiségben hozták létre Kérész Művek című darabjukat is, amit egy havi rendszerességgel jelentkező - akkor az egyiket én is láttam - performansz-sorozat formájában mutattak be és játszanak mind a mai napig. A darab nem egy összefüggő, egész estés előadás, hanem több, különálló mini-performansz egymásba fűzésével létrehozott kísérleti színház. A sorozat lényege pedig abba rejlik, hogy kétszer ugyanazt nem játsszák, minden egyes alkalommal más és más előadást láthat a közönség, így az egyszeri előadás csupán kérész életű, ez ihlette a darab címét is.

A mostani felkonferálásnál kihangsúlyozásra került, hogy olyat láthatunk, amit máshol nem. Igazából ez csak részben igaz, mert bár már régen láttam és nem nagyon emlékeztem a darabra, menet közben mégis újra és újra beugrottak részletei.  Szóval a kétszer ugyanazt nem játsszák kijelentés helyett inkább a kétszer ugyanúgy nem játsszák állja meg a helyét.  A darabnak van egy gerince, ami organikusan fejlődik, egyes elemei előadásról előadásra - esetleg más sorrendben, de - újra felhasználásra kerülnek, miközben újakkal egészülnek ki. Például két ilyen visszatérő elem volt számomra a szögekkel írás és a Tánc Világnapi Maratonon látott terráriumos jelenet.


Viszont több olyan részletet is tartalmaz az előadás, amit nem értek, hogy miért van rájuk szükség. Ilyen amikor Goda Gábor papírtekercseket dugdos az orrába, fülébe és szájába, vagy amikor a fejére helyezett kis kúttal felhúzott bort végül magára locsolja. Ezeknek a csináljunk valamit, ami remélhetőleg érdekes, vagy akár meg is döbbentő töltelékeknek kapcsán elő kell vennem a kritikusabb oldalam, egyszerűen nem tudom mire vélni őket. Valljuk be, ennél sokkal több potenciál rejlik a társulatban. Valamint voltak jelenetek, mint például a mágnesszalag visszafelé tekerése és az EKG-t rajzoló libikóka, amiket bár ötletesnek, de egy kicsit mégis hosszúnak találtam. Sokkal ütősebb lehetne az összhatás, ha ezeket a részeket ahelyett, hogy ennyire elnyújtják egy kicsit felpörgetnék.


Persze voltak kimondottan szép részei a darabnak, a poharas tánc nekem nagyon tetszett. Százas vasszögekből pedig nekem is kell szélcsengő! Míg az, hogy a mi az élet sója? körkérdésre adott közönségválaszok közül kiemelkedően nyert a szeretet nem okozott akkora meglepetést, addig az, hogy az alkoholfogyasztás problémái mióta foglalkoztatják társadalmunkat már igen.

Összességében ajánlom a darabot, főleg azoknak, akik nyitottak a kísérletező performanszokra, és az ebben rejlő lehetőségekre. Egy, a darabból vett idézettel búcsúznék:

"Lehet e alkohol nélkül is jól szórakozni? Ez itt a nagy kérdés. Hát persze, hogy lehet! A józan belátás vezetett erre. Kívánok továbbra is nagyon jó alkohol mentes szórakozás."

Scherer Péter: A gyáva - Kapolcs, Művészetek Völgye, 2012. július 29. 18:00

"Két dolgom van összesen, a tököm meg a szavam, egyiket sem játszom el."
- drogos Kritszián -  


Az idei nyaram úgy alakult, hogy sok év "jó lenne" után végre eljutottam a Művészeket Völgyébe és, bár ez nem is volt kérdéses, a kiruccanás tényleg szuper 10 nappá kerekedett. A fesztivál egyébként nem túl szerencsésre - vagy inkább legkevésbé sem felhasználóbarátira - szerkesztett programfüzetéből előbb-utóbb sikerült kihámoznom, hogy az első hétvége megkoronázásaként vasárnap este színház lesz. Ráadásul nem is akármilyen! A nagyérdemű Scherer Péter rendezésében nézhette meg a Nézőművészeti Kft A gyáva című előadását, aminek főszerepét Kovács Krisztián alakítja. Ennél több nem is kell ahhoz, hogy egy színdarab felkerüljön a megnézendők listámra.

Tehát a Völgy évről évre folyamatosan csökkentett támogatásának köszönhetően elég szerény - de ezt most ne minőségben, hanem mennyiségben értsük - színházi felhozatala mellett A gyává-t mindenképp meg akartam nézni. Szükségem is volt az erős elhatározásra, mert a több napig tartó kánikulát követő vihar pont aznap délután, olyan fél hat tájt érkezett a Balaton-felvidékre. Nehezen, de rávettem magam, hogy a szakadó esőben elinduljak megkeresni az új helyszínt, mert a hír már utolért, hogy a vihar miatt az előadást áthelyezték csak, mint utóbb kiderült senki nem tudta megmondani, hogy pontosan hova. Ennek az lett az eredménye, hogy a völgymunkások a domboldal útjain hömpölygő, bokáig érő vízfolyamban egészen a falu végén található, legtávolabbi programhelyszínig kalauzoltak, ahol persze valami totál más, az egyik Hobo program kezdődött. Pár telefon után végül a biztonsági őröknek ebédet szállító kollégáik hoztak be a Szárítóhoz, ami mondanom sem kell, hogy kiindulási pontom, a Frisco Udvar tőszomszédságában volt. Eddigre csillapodott az eső, így már csak egy kicsit vártunk, hogy (gondolom én) a hozzám hasonlóan kalandos útvonalat bejárók is megérkezhessenek, és bő fél óra csúszással el is kezdődött az előadás.

A darab egy szenvedélybeteg srác történetét dolgozza fel, úgy hirdették, hogy körülbelül egy óra beszélgetés fogja követni, amiben már Surányi Judit addiktológus, szociológus is részt vesz, ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy főként középiskolákban, diákoknak játsszák. Ez a fajta nevelési szemlélet, amikor a színészek a diákokat közvetlenül megszólítják és interakcióra ösztönzik nem áll messze a Nézőművészetisektől, elmondásuk szerint jól is szokott működni. Velünk, a felnőtt közönséggel is jól működött, az előadás végén hamar kialakult a párbeszéd, bár esetünkben kevésbé a drogprevención, mint a tapasztalatcserén és a darabbal elért eredményeken volt a hangsúly.


Mint megtudtuk, a címet dr. Csernus Imre egyik gyakori szavajárása ihlette, de a konklúziót arról, hogy ki is a címszereplő, mindig az adott előadást követő beszélgetésen vonják le. A szövegkönyvet több dolog inspirálta két, a témával foglalkozó könyv mellett felhasználásra kerültek egy drogos srác írásai is, aki a harmincas éveiben belehalt heroinfüggőségébe. Sok saját szöveget is tartalmaz az előadás, Krisztián nem drogos történeteit, mindezek sajátos mixe adja a produkció hitelességét. A darab majdhogynem monodráma, csak néha lép be Scherer Péter az apa szerepében, közben pedig Krisztán végig a tőle elvárt profizmussal játssza sajátját, jár meg poklot, él át megvetést, kapaszkodik az egy pillanatra felcsillant reménybe, adja át magát a szer hatásának, és küzd a meg nem értő szülővel. Nehéz elválasztani, hogy mi játszódik jelen időben, és mi elbeszélés tárgya. Azt, hogy sikerült mélyen beleásniuk a témába mi sem bizonyítja jobban, minthogy a több, mint száz előadást megélt darabot drogfüggők előtt is bemutatták már, akik szintén elismerően nyilatkoztak róla.

Az előadáshoz szerintem nagyon is passzolt az ad-hoc helyszín, egy falusi ház hátsó udvarában felállított szeretet, béke van színpadra minden esetre jóval kevésbé illett volna a produkció. A Szárítóban viszont a csupasz falak málladozó vakolata, az egész helyiséget erősen átitató rothadt takarmányszag valamint az egyetlen, üveg nélküli ablakon beszűrődő vihar utáni párás szürkület remek atmoszférát teremtett a drogos srác történetéhez. Ráadásul ezt tetőzte, hogy a szakadó esőben megejtett séta-fikámnak köszönhetően vizes ülepű nadrágomban nekem, a nézőnek sem volt toppon a komfortérzetem. Egy vidámnak egyáltalán nem nevezhető téma boncolgatásához ennél több kellékre nem is igazán lett volna szükség.

Presznyakov-gyakorlatok (TERROR) - Zsámbéki Színházi Bázis, 2012. június 24. 20:00

Zsámbékról észak felé hajtva körülbelül 1,5 kilométerre található az az ex-rakétabázis, ami a '90-es évekig Budapest légterét volt hivatott védeni és aminek a helyén alakították ki a mai Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázist. Honlapukon címüket nemes egyszerűséggel a hely GPS koordinátáinak megadásával jelölik. Érdekességként megemlíthető még, hogy a korábbi örökségnek köszönhetően az arra érdeklődők felkereshetik itt a Földi Telepítésű Magyar Légvédelem Fegyvernemi Múzeumát is.

Miután sikerült a darab címét megjegyeznem, és lássuk be az eléggé olyan, ami adja magát, utánanéztem, hogy mégis ki volt Presznyakov. A kérdés úgy állja meg a helyét, hogy kik ők, ugyanis Presznyakov testvérekről kell beszélnünk, és semmiképp sem múlt időben. Ők olyan színházat csinálnak, ami a tapasztalati színházi munkára épít, jelentsen ez bármit is, mert sajnos hosszas töprengés - és újabb google-ozás - után sem sikerült megfejtenem. Nem utolsó sorban és az előzőnél sokkal érthetőbb ok-okozati összefüggésben pedig egy iráni-orosz felmenőkkel rendelkező szerzőpárosról van szó, akik egyik leghíresebb és legtöbbet feldolgozott darabja a pont tíz éve debütált Terrorizmus. Ezzel meg is érkeztünk az előadásunkhoz.

(képek forrása)
Egy ideje már ki akartam menni Zsámbékra, mert idén még nem voltam és utoljára a Caligula helytartóját láttuk itt, akkor még Huszár Zsolttal. A lehetőségeket nézegetve, a hónapban már más nem lévén úgymond adódott a Presznyakov-gyakorlatok, de a beharangozóját elolvasva nem győződtem meg minden kétséget kizárva arról, hogy biztosan jó lesz. Persze első olvasatra az is benne van, hogy ki lehet hozni belőle egy nagyon jó darabot, viszont a szereplők, azaz a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves hallgatói közül senkit nem ismertem, így azzal, hogy a pakliban volt az is, hogy minden próbálkozásuk ellenére sem sül el jól, maradt a teljes bizonytalanság. Végül a többiek lelkesedése átragadt rám is, rendben menjünk.

Döntésünk jónak bizonyult, legalábbis egyáltalán nem bántam meg, hogy bizalmat szavaztunk az előadásnak. Azért nem olyan volt, mintha egy Krétakör darabot látnánk, senki ne ezt várja, viszont a huszonéves színi tanoncokat nem is hozzájuk kell hasonlítani, az nagyon nem lenne fair. Aki Krétakört akar nézni, az menjen például a Krízis-Trilógiára.
A fiatalok egytől egyig tehetségesek, emellett jó választás volt részükről a feldolgozott darab is. Az idő előrehaladtával a mozaikszerű jelenetek egyre inkább összeálltak egy képpé, ami segítette, hogy szép fokozatosan megértsük a miérteket és, hogy ki kicsoda. A végére tartogatott csavar pedig megadja a nézőnek a választás lehetőségét, de azt, hogy mi közül... nem lövöm le.

A díszletet elég egyszerűen - és nem mellékesen - költséghatékonyan oldották meg. A pár darab funkcionálisan használt asztal, szekrény és priccs mellett a viszonylag random módon elhelyezett ablakszárnyakkal karakteres színpadképet határoztak meg. Bár az üvegük átlátszó, a keretek miatt többször az az érzésem támadt, hogy falat húznak velük a nézők és a játszótér közé. Ráadásul az emelkedő széksorokon helyet foglaló nézők előtt kialakításra került egy kertiparti-székes szekció is, ezzel tagolva tovább a teret. E mellett a rendelkezésre álló hely használata sok esetben a lent helyet foglalók szemszögéhez volt igazítva, gondolok itt arra, hogy aki feljebb ült, annak egy-egy keret akár a magasabban álló színész fejét ki is takarhatta. A második sorból még a darab elején egyszer így jártam én is, bár nem hiszem, hogy ebben koncepció lett volna, de akkor külön jól jött ki az "arctalan" katona.

Persze van még mit tanulniuk, leginkább azon a téren, hogy az előadásmódjuk annyira magával ragadó legyen, hogy a történet beszippantson, annak a hatása alá kerüljünk, de az alapok már mindenképp adottak számukra, hogy ezt el tudják majd érni. Véleményem szerint jó úton járnak efelé és hát, ezért diákok. A színek közötti átkötéseket éneklő Nagy Dániel Viktor önuralma előtt külön emelem kalapom, akiből annak ellenére, hogy amikor rá került sor, egyre többen és hangosabban nevettek, egyszer sem tört fel a kacagás. Hasonlóan jó volt a két nagymama (az ő nevüket sajnos nem sikerült felkutatnom, kosztümjüknek köszönhetően hiába keresek képeket, biztosat nem tudok mondani, hülyeséget meg nem akarok) jelenete is, akik igazán fesztelenül töltötték be a színpadot.
Mindenképpen érdemes támogatni a fiatal tehetségeket, és mi nézők ezt úgy tudjuk megtenni, ha elmegyünk és megnézzük a szárnypróbálgatásaik, ezzel önbizalmat és lehetőséget adva nekik, hogy megmutassák, mire képesek.

Az előadással kapcsolatban hasznos informáicó lehet még, hogy azt 16 éven aluliaknak nem ajánlják. Én ezt egy kicsit túlzónak érzem, legalábbis azért annyi meztelenkedés nem volt benne, s talán pont a fentebb már hiányolt magával ragadó előadásmód miatt nem volt olyan brutális a darab sem, hogy ezt indokolta volna.


Akik pedig most lemaradtak azoknak érdemes időnként rá-ránézniük a Színházi Bázis programjára, nem tartom elképzelhetetlennek, hogy idén még látható lesz az előadás. De akkor se aggódjanak, ha nem, mert tapasztalatom szerint a nyár folyamán Zsámbékon játszott előadásokat az ősz beköszöntével rendre behozzák a városba is. Ha valakit meg kimondottan a különleges helyszín fogott volna meg, a júliusi program már felkerült, abból bátran lehet szemezgetni.


Trafó - 2012. június 19. 18:30

Ma a Trafó kor-szak-záró-buliját láttam...

Volt ott minden és mindenki. A színpadról Harcsa Veronika, MC Sena, Anselmo Crew, Palya Bea, Rutkai Bori, Kistehén, Kiss Erzsi, DJ Bootsie, Zagar (egy valakit kihagytam.. bocsi srácok, elfelejtettem a formáció nevét) ünnepelte az eddigi Trafót, de túlzás nélkül állíthatom, hogy az is mind ott volt, aki nem lépett fel. Természetesen mindannyian megosztották személyes kötődésüket a Trafóhoz, ki programújságot hordott ki, kinek minden eddigi lemezbemutatója itt tartatott, ki ügyeket intézett évekig a Háznak. A fellépők meleg-mikrofonváltásai közben pedig a TÁP-osok szórakoztatták a nagyérdeműt, már aki bírta a megrekedt hőséget, és az egyre fogyó oxigént - igaz mindenki hamar rájött, hogy kint sem jobb a helyzet, de kint legalább lehet dohányozni.


Az est folyamán, amikor (ha nem is végig, de) ott voltam örültem, hogy részese lehetek ennek az eseménynek. Körbenéztem és mindenfelől a színpadról ismerős, már-már baráti arcok vettek körül. Érdekes barátság az ilyen, amikor a sok kapott élmény következtében már jó ismerősként tekintesz színészre, zenészre, táncosra.
Amikor ott voltam örültem, valahogy úgy, mint ahogy annak a katartikus élménynek az Új Színházban, ahol állva, a színészekkel együtt sírva újra és újra visszatapsoltuk az utolsó Don Carlos-t. Magával ragadott az élmény.
Hazafele viszont egyre rosszabb érzés, gombóc a gyomorba és végtelen szomorúság kerített hatalmába. Miért van szükség az értéket teremtő helyek ilyen mértékű (nem találok rá jobb szót) rombolására?
Kezdődött a sor a József Attila Színházzal, ami bár nem kapott akkora visszhangot, mint az azt követő Új Színház és Gödör, utánuk a Budapesti Kamaraszínház, a Sirály, most meg a Trafó is beállt a sorba. Héékás, bezárni NEM MENŐ! - kiáltanék fel legszívesebben, miközben félek eljátszani a gondolattal, hogy vajon mi lehet a folytatás?! Minden esetre ilyen mértékű támogatás- és forrásmegvonás mellett nem túl rózsás a forgatókönyv. Tudom, hogy a csúcson kell abbahagyni, akkor meg a jó dolgokkal miért lenne ez másként, de csak ezért mégsem kellene...

A jó hír viszont, hogy a ma esti buli előtt már napokkal minden jegy elkelt. Per pillanat, ha mást nem is tudtak tenni, de jelenlétükkel és támogatásukkal (igaz, nem az a bizonyos és legendás valójában csak jelképes 100Ft-os belépő vagy az az egy fröccs ára - mert nem hiszem, hogy bárki is ivott volna még egyet a meleg, buborékból is kifogyóban lévő szódából készített frissítőből - amit fogyasztottak számít) tényleg sokan kifejezték szimpátiájukat a Trafó és vele együtt a kortárs művészetek irányába.

Nagyon szimpatikus a szervezés hozzáállása, miszerint nem búcsúzkodnak, vagy ne adj isten nem a jövőt siratják, hanem az eddig elért eredményeket ünneplik, mégis szívbemarkoló és megható volt amikor Vajdai Vilmos átadta Szabó Györgynek a Trafó méretarányos karton makettjét mondván, mi Neked adjuk a Házat.

Ma este még a meleg fröccsöt is elnéztük, hisz ma van a Trafó záróbulija, ha nem is végleg zár be, a Kamaraszínháznál mindenképp szerencsésebb, hisz az épület életében csak egy nyári szünet következik két évad között, de ahogy az est neve is jelzi az eddigi alapító-igazgató, Szabó György eltávolításával egy 13 évig tartó korszak zárul le.

Mundruczó Kornél: Szégyen - Trafó, 2012. június 18. 20:30

Sokat vártam a darabtól és persze jó is volt, egy szóval sem mondhatom, hogy ne lett volna az, de számomra mégsem volt az az átütő élmény, mint amire elöljáróban számítottam. Az előadás előtt pár nappal beleolvastam a HVG interjújába, amiből szintén azt a következtetést vontam le, hogy itt valami erőset fogok látni, ezzel szemben aznap este hazaérve és az e-maileket megválaszolva a csajoknak a következő összefoglalót írtam: érdekes volt a ma esti ea//kicsikét most a hatása alatt vagyok//lehet írok majd róla a blogomra (://s aztán bepótolok minden elmaradást (az egymondatosokat...). Ez azért nem az az áradozó, hú-de-milyen-jó-volt, vagy olyan élmén volt, hogy szóhoz sem jutok első reakció. Viszont egy valami biztos, már egy ideje érlelődött bennem, hogy fel kellene éleszteni a blogot, és a Szégyen volt az, amit megnézve ezt először komolyan is gondoltam (az más kérdés, hogy másnap a Trafó korszakzáró bulija volt az, amiről hazaérve belecsaptam a lecsóba - és ezzel most egy kicsit időzavarba is kerültem, hisz a blog szerint az még csak holnap lesz).

képek - Kővágó Nagy Imre
Az előadás nagyon erősen kezdett, amolyan a dolgok közepébe vágva megerőszakoltak egy lányt, mindenféle köntörfalazás nélkül és abszolút naturálisan szemléltetve magát az aktust is. Ez azért is érdekes, mert ekkor még azontúl, hogy leszbikus és épp elhagyta a barátnőjét valamint, hogy dohányzik más egyebet nem (igaz, sokkal többet a darab végére sem) tudunk róla. Ennek következtében nem alakulhatott ki bennünk az irányába semmilyen szimpátia sem, legalábbis olyan, ami nem az első benyomáson alapszik, hanem a kibontott karakteren, így nem maradt más, csak az együttérzésünk, amire építeni tudtak. Ez működött.
A következő jelenet alatt csak úgy mellékesen a háttérben egy videofelvételt vetítettek arról, hogy két fehér rendőr felváltva hecceli a kutyáját, hogy azok egy fekete emberre támadjanak, természetesen időről időre sikerrel járnak, a kutyák meg nem mindig eresztenek az első parancsszóra. Nem tudom, hogy csak az előzményekkel összeadódva, vagy ez magában is ennyire sokkoló lett volna, de amíg ment, nem bírtam levenni a szemem a tévékről, pedig ezáltal viccekről is lemaradtam. A kutyák ilyen fajta beteges és csakis öncélú erőszakra való használása nálam kiveri a biztosítékot.

A kutyás vonulat ezután is megmaradt, sőt a darab végére felerősödött olyannyira, hogy az nekem már egy kicsit sok is volt. Pedig jól játszották, de számomra az, hogy szinte minden színészből kutya lett nem jött be. Ami talán ennél fontosabb, nem is jött át teljesen az üzenete. Talán olyasmit tudok belemagyarázni az utolsó jelenet alapján, hogy mindegy, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, milyen társadalmi státuszt értünk el, a halál, szebb szóval a lelkünk megmérettetése pillanatában ezek mind nem számítanak.


De ne szaladjunk ennyire előre, volt közben még egy kutyás rész, ráadásul ami az este folyamán a leginkább megérintett, nevezetesen a Miska (legalábbis a darabban így hívták), egy hús-vér szálkás szőrű tacskó története, a kedvencem. Először is nagyon jól játszott ő is, olyan kelletlenül, mint akinek nem fűlik a foga ehhez az egészhez, vagy mintha nagyon meg lenne illetődve. Határeset, nehezen tudok dönteni a kettő közül, hogy melyiket alakította, de mindegy is, arról meg vagyok győződve, hogy nem esett neki rosszul a szereplés. Volt olyan, hogy körülbelül 10 percig feküdt szinte mozdulatlanul egy asztalon azután is, hogy otthagyták egyedül, mert a darab az ő jelenete után folytatódott tovább immár más helyszínnel a fókuszban. Ő meg csak feküdt ott, ahol hagyták, közben annyit csinált csak, hogy egy idő után az oldaláról átfordult a hátára.
Szóval a Miska jelenete. Miután az örökbefogadó gazdája (egyébként a darab főszereplője) elhagyta és a menhelyen, vagy inkább a sintértelepen ismét rátalált, akkor jött az agonizálás, hogy nézzen bele a szemébe - és a kutya szőrét elhúzták a szeme elől -,  mit lát? Mit tud kiolvasni belőle? Azt, hogy csak szeretetre van szüksége, törődésre. Maga ezt nem tudja megadni neki. Akkor már az is jobb, ha elaltatjuk. Tessék, itt van a tű, mindig rám marad a piszkos munka, most adja be neki az injekciót maga. Miska meg csak csak feküdt ott, tűrte, hogy ennyire emelt hangon és feszült légkörben játszanak vele. Édes volt!

Egyébként sokszor pont, hogy az élő kutya jelenléte volt az, ami megenyhítette az adott pillanat élét, Miskára nézve mindig elmosolyodtam magam, hogy milyen aranyos, elterelve ezzel a figyelmem a komoly gondolatok nem tudtak kellőképpen elmélyülni bennem. Ehhez jön még hozzá az is, hogy egy idő után számomra már túl sok volt az erőszak, ráadásul a céltalan erőszak, amivel nem tudom, hogy mit akartak kifejezni. Mint ahogy a Coetzee könyvét nem olvasva, az előadás végére nekem az is nyitott kérdés maradt, hogy a lányt, akit az elején megerőszakoltak és ezután is folyamatosan sakkban tartanak, mi az, ami visszatartja attól, hogy odébbálljon, hogy valahol máshol kezdjen új életet? A fent már idézett interjúban végül megtaláltam, hogy ez a kérdés nem csak nekem okozott nagy fejtörést, de ha az alkotók meg is kapták rá a választ, azt nem sikerült maradéktalanul átültetni a darabba.


 A színészek persze egytől egyik mindenféle megerőltetés nélkül profik voltak. Mondjuk egy ilyen jól összeválogatott, és összeszokott - egyedül a főszereplőt alakító Zsótér Sándor volt az, aki most játszott velük először - csapattól inkább azon kéne csodálkozni, ha nem a tőlük megszokott színvonalat hoznák. Az, hogy egy-egy rögtönzött bandává összeállva személyesen adják a zenei aláfestést szintén nem idegen tőlük, ennek megfelelően odaillőek és erősek voltak a zenei részek is.
Rendhagyónak nem mondható, de annál jobb ötlet volt az élő tücskök használata, akik, amikor rázendítettek tényleg a falu széli vidéki ház képzetét teremtették meg.

Visszakanyarodva az első gondolathoz összességében jó volt a darab, de felmerül bennem a kérdés, hogy miért van az, hogy az annyira várt átütő hatás elmaradt, és hogy leginkább a kiszolgáltatott állatokhoz való viszonyunk érintett meg? Vajon túlzott elvárásokat támasztottam volna már előre? Vagy csak egyszerűen nem voltam eléggé befogadó? Netalán mostanában kritikusabb lennék, mint korábban? Ezek olyan kérdések, amik nem először fogalmazódtak meg bennem, de még mindig keresem a választ.

És, ha valakit annyira furdalna a kíváncsiság, hogy mik lehetnek azok az egymondatosak amikkel majd "bepótolok minden elmaradást", azt megnyugtatom, hogy már nem kell sokáig várnia rájuk.