A jelenleg befogadó- és produkciós
színházként működő Bethlen Téri Színház jó hangulatát nem csak az oda látogató ismerősök, de a fellépők is dicsérik, szeretnek ott játszani. Elvitathatatlan, hogy a patinás épületet otthonául tudó intézmény - a megnyitása óta eltelt több, mint 83 év alatt volt már kabaré, mozi, próbaterem, raktár és táncszínház is - valóban megkapó atmoszférájú. Kávézójában például az előadások előtt és után lágy zene mellett, és az évek során felhalmozott relikviák társaságában fogyaszthatjuk el italunkat.
Idén januártól a színház üzemeltetőinek elsődleges célja, hogy műfaji megkötések nélkül teret biztosítsanak a kortárs alkotóművészeknek. Mivel ehhez állami támogatásban nem részesülnek, önfinanszírozásukat a pályázati pénzek mellett társadalmi összefogásból származó forrásokra építik.
Amellett, hogy a színházat teljes mértékben önerőből tartják fent, a
tény, hogy a szombati előadás ennyire kevés nézőt vonzott - a mostani
kialakításában körülbelül 80 férőhelyes nézőtéren a jegyszedőket is
beleértve mindössze 18 főt számoltam - azért is elszomorító, mert
Zambrzycki Ádám a hazai kortárs táncéletnek abba a körébe tartozik, akik
jóval nagyobb figyelmet érdemelnek, és nem csak a bemutatóik
alkalmával.
 |
| A képet készítette: Feicht Zoltán |
Fentiektől vezérelve a
Zadam Társulat előadására komoly elvárásokkal érkeztünk, amit csak megerősítettek a darabról elöljáróban olvasott pozitív kritikák. Ezzel szemben egyáltalán nem azt kaptuk, amit vártunk. Nem tudni miért, de megváltozott a szereposztás: Zambrzycki Ádámot egy másik táncos helyettesítette - lehet, hogy csak arra az estére -, viszont ezáltal a lányok, Sebestyén Tímea és Simet Jessica kerültek a középpontba, pedig nekik pont, hogy arra lett volna szükségük, hogy valaki húzza őket. Mozdulataik sokszor tűntek kapkodásnak, és nem mindig voltak pontosak. Azzal, hogy a beugró férfitáncos még nélkülözi a Zambrzyckira jellemző karizmát, nem volt képes elvinni a hátán az - úgy néz ki, alkotója hiányában nem is elég erős - előadást.
 |
| A képet készítette: Feicht Zoltán |
Emellett hiányzott a darab íve. Könnyen megérthető, hogy mi motiválta Zambrzyckit amikor a címet is ihlető, a különböző közösségi oldalakon magunkról kialakított énképek feldogozásához nyúlt. Izgalmas kérdés mind, hogy: vajon mi a valóság, kik vagyunk a magunk valójában, mit hiszünk és mit szeretnénk láttatni magunkról? Mégis a darab úgy hatott, mintha egyes részei inkább csak egymás után lennének pakolva. Ezzel a rendezetlenséggel csökkent kifejezőképességük, és általuk a néző az előadás során nem jutott el A-ból B-be. Több felvetés, mint például a cím sorozatgyilkosokról felállított profilozásként értelmezése csak be lett dobva, de az előadás végére sem került a helyére.
A korábban készített
fotókat elnézve a táncos-koreográfuson kívül más, egy, és valószínűleg szintén elég fontos, díszlet/kellék is hiányzott a mostani előadásból: nevezetesen a vetítővászon és a rá kerülő vizuál. Feltételezhető, hogy ez is sokat hozzátett volna az összképhez.
 |
| A képet készítette: Cserkúti György |
Természetesen nem járnék el helyesen, ha nem emelném ki a darab erősségeit is. Azok a részek, ahol a notebookok megjelentek, mind jól megkomponált jelent volt, és nem utolsó sorban hozták a korábban hiányolt kifejezőerőt is. Viszont azon, hogy az előadást ne lássam ennyire kritikusan, az est folyamán korábban elfogyasztott borvacsorával megalapozott hangulatom sem segített. Minden esetre szívesen megnézném még egyszer, immár az eredeti felállásban a darabot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése