Valószínűleg kategorikusan kijelenthetem, hogy ez az a darab, amit magamtól nem néztem volna meg. Először is megfogadtam, hogy addig nem megyek színházba, amíg az elmaradásaim be nem hozom (végül is ezt sikerült felrúgnom), ezért márciusra nem is intéztem mind a mai napig egy jegyet sem. De úgy látszik, a színház is megtalál engem. A munkahelyemen adódott a lehetőség, hogy eljöjjünk a Tom Jonesra. Miután a kolléganőimmel utána néztünk, hogy bár nem az énekesről szól az előadás, de mégis zenés színmű, ráadásul három részben, na, számomra ez jelentette a másodsorban-t. Azaz a második okot, ami miatt ha rajtam áll a választás, hogy mit nézzünk meg, akkor az nem erre esett volna. Az éneklős daraboktól való tartózkodás egy barátnőmről ragadt rám, aki nagyon nem szereti őket, és hát egy időben sokat jártunk együtt színházba, ezért akarva, akaratlanul is így alakult, hogy azóta én sem annyira. Viszont azt éreztem, most mintha még a sors is úgy akarná, hogy én színházba menjek, ezért mind a „fogadalmam”, mind a zenés jelző keltette kételyek ellenére (egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ez jó döntés volt), de megnéztük. A bizonytalanságból kifolyólag nem sok elvárást támasztottam a darabbal szemben, ott fognak énekelni, mindemellett még jó sokáig is el fog tartani a két szünet miatt.
Persze azért egy aranyos történet elevenedett meg előttünk. A Londonból hazatérő uraság (Lukács Sándor) egy csecsemőt talál az ágyában. Elhitetik vele, hogy egyik szolgálóleányáé, akit elküld ugyan a háztól, de a gyereket sajátjaként neveli fel. A fiú, Tom Jones (Tasnádi Bence e.h.) felcseperedik, és egymásba szeretnek a szomszéd földesúr (Borbiczki Ferenc) lányával (Tornyi Ildikó). Származása miatt mégsem neki, hanem unokabátyjának (Fesztbaum Béla) ígérik a lányt. Végül sok-sok bonyodalom és kaland után mégis egymáséi lesznek a fiatalok.
 |
| fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Az elvárások terén nem sokat tévedtem, viszont egyáltalán nem a zenés betétekkel volt a gond, sőt, számomra meglepő módon az egész darabban azok voltak a legjobban megoldva, kimondottan tetszettek, le a kalappal.. E mellett az egyszerű és ügyes megoldású díszlet volt a másik dolog, ami felkeltette a figyelmemet és elnyerte tetszésemet.
Az első felvonás alatt végig az járt a fejemben, hogy az előadás egy harmadosztályú televíziós vígjátékhoz hasonlatos, olyan, amin azért igaz, hogy el-elneveti magát az ember, de kevés benne az eredeti poén. Hamar megállapítottam azt is, hogy a darab a szereplőktől szinte semmilyen színészi teljesítményt nem követel meg. Egyszerű karakterek, rutin munka, igazából el sem lehet rontani. Akár én is kiállhattam volna, el tudtam volna játszani bármelyik szerepet. Pedig akik ismernek, azok tudják, hogy ez azért nagy szó, ugyanis finoman szólva sincs erős színészi vénám.
A második felvonás már jobban tetszett. Feltűnt, hogy nem ez az első darab, ahol erre a megállapításra jutok, valószínű ebben közrejátszik az is, hogy idővel jobban „belerázódok”. Minden esetre az események felgyorsultak, és már kíváncsian vártam a végkifejletet.
Az előadást követő napon természetesen megvitattuk a kolléganőimmel, hogy az kinek hogy tetszett. A beszélgetés lényege, hogy szerintük túlzottan kritikus vagyok vele, főleg akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a darab alapját mégis csak egy XVIII. században írt regény szolgáltatta. A náluknál kritikusabb hangvételemet azzal magyarázták, hogy én sok előadást látó, ezért nagyobb az összehasonlítási alapom. A darab humora is közelebb állt hozzájuk, mint hozzám, bár nem tagadom szerintem is volt egy-egy elejtett csípősebb mondat, ami nálam is betalált. A slusszpoén mindenképp az volt, hogy a három felvonástól való ódzkodásom alaptalannak bizonyult, ugyanis a második és harmadik rész között nem tartottak szünetet.
