Eléggé vártam már ezt a darabot. Korábban egyszer már volt rá jegyem, de vissza kellett mondanom, mert már nem is emlékszem igazán, hogy micsoda, de valami közbejött. Ennek ellenére eléggé rosszul indult az estém. Megérkezve a színházhoz konstatáltam, hogy körülbelül háromosztálynyi, ha nem több gyerek is a nézősereget fogja erősíteni. Nem mintha bajom lenne a diákokkal, csak a fegyelmezettségüket illetően vannak fenntartásaim. Mint a mögöttem ülők beszélgetéséből hamar kiderül tizenhét évesek.
Az első felvonás nem nagyon lopta be magát a szívembe. Nem ért meglepetésként, most készültem előre(!), hogy énekelnek is az előadásban, de annak a hogyanja eléggé meglepett. Mikor egy-egy énekbetéthez értek, mikrofonok elő (állvánnyal), kiálltak a díszletből, és ott énekelték el a dalt. Akárhogy is győzködtem magam, hogy hát miért is kéne mindig a „megszokott” módon hozni az éneklős darabokat, de ez a fajta újítás nekem nem jött be. Inkább akkor már a mikroportok, igaz, olyankor meg valamilyen úton-módon, a fejükre kell rögzíteni a mikrofont. S valljuk be, ez legtöbbször elég idétlenül sikeredik. Kedvencem a hajból a homlokra belógatós, s ott egy testszínű leukoplaszttal rögzített. Lehet, csak ezt akarták elkerülni… Ami viszont jó volt, hogy ilyenkor élő zenekar kísérte őket. Autentikus, balkáni dallomokat idézve, amihez az ének is igazodott, ugyanis a történet Bulgáriában játszódik. Szóval azt kell, hogy mondjam, ha nincs ez a kiállok a mikrofonhoz megoldás, akkor igazán ütősen is elsülhetett volna az éneklés.
Amit még az első felvonásnak a rovására kell, hogy írjunk az, hogy alig történt benne valami. Úgy eltelt háromnegyed óra (korán volt az első szünet, mert mint kiderült, 3 felvonásos a darab – úgy látszik, mégsem készültem fel eléggé ;) ) hogy a cselekmény szinte semmit nem haladt előre, de Kocsis Gergely már ekkor is felhívta magára a figyelmet alakításával.
A szünetben találtam wifit a nézőtéren :)
A második felvonás alatt felpörögtek az események. Már-már a mikrofonos éneklés sem volt annyira zavaró, mi több, volt, hogy már az állványt is nélkülözték. A történet röviden az, hogy a bolgárok és szerbek között háború dúl, és a bolgárok egy vakmerő lovastámadással saját javukra döntötték el a csatát. Az egyik szerb katona, Bluntschli kapitány (Kocsis Gergely), aki egyébiránt svájci zsoldos, a darab színhelyéül szolgáló nemesi házba menekül. Mint kiderült a bolgár sereg egyik magas tisztjének Pavel Petkovnak (Haumann Péter) a házába, ahol a házat átkutató orosz katonák elől, hogy-hogy nem annak lányának, Raina Petkova (Péter Kata ) hálószobájában talált menedéket. Bujtatását a lány anyja (Bodnár Erika) is segíti. Miután elült a vész a Csokoládékatona (nevét a csokoládéhoz fűződő szenvedélyes szeretete ihlette) távozott a háztól. A békeszerződés megkötése után hazatér a ház ura, vele együtt a lány vőlegénye Szergej Szaranov (Nagy Ervin) a hős, de csalfa lovastiszt is. Mindvégig egy svájci katona eszességét szidják, hogy hogyan ültette fel őket 3000 lóval. A bonyodalmak akkor kezdődnek, mikor a szolgáló (Bán János) a kertben tartózkodó hölgyeknek jelenti, hogy nem más, mint a Csokoládékatona személyében vendég ékezett a házhoz.
A darab a harmadik felvonás alatt érte el csúcspontját. Itt már feledtetni tudták a vontatott elsőt, és a mögöttem ülő kritikus hangvételű diákok is önfeledten kacarásztak. Ami nekem nagyon tetszett, hogy máris a harmadik felvonás elején egy olyan énekléssel kezdtek, ahol nem(!) volt egyetlen egy mikrofon sem. Nem lehetett volna végig megoldani nélküle? Hisz a színházaknak jónak kell, hogy legyen az akusztikájuk. Minden esetre ügyes alakítást láthattunk Kocsis Gergelytől, Bán Jánostól és Haumann Pétertől is.
Távozáskor a ruhatárnál még egy kalandba keveredtem. Volt egy férfi, akinek úgy tűnik elég sietős volt a dolga, mert minden igyekezetével azon volt, hogy megelőzzön a sorban. Persze, én ezt nem hagyhattam, ezért próbáltam úgy állni, hogy ne tudjon elém furakodni. Viszont ezzel az előttem álló mellé kerültem. Mikor „ránk” került a sor, vártam, hogy menjen előre, hisz ő állt előbb a sorban. Ekkor a mögém szoruló előzködő megszólított, mondván, hogy kislány, ha nem nyújtja a cetlit, akkor sohasem fogja megkapni a kabátját. Hát, nekem sem kellett több, közöltem vele, hogy vele ellentétben, nekem nem áll szándékomben senkit sem megelőzi, ugyanis az úr előttem állt a sorban, s mutattam a mellettem állóra. Szóval jól le lettem kislányozva. Nem is tudom, ennek örüljek e vagy sem, hisz gondolom, hogy azt hitte, hogy én is egy vagyok a tizenhét éves diáklányok közül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése