Ma egy igazi kőszínházi előadást láthattam. Úgy gondolom, hogy a legtöbb ember fejében az a kép él a színházról, amit ez a darab közvetít. Három felvonás, sok színész, a szórakoztatás kedvéért már-már bugyuta karakterek, folyamatosan változó kosztümök, énekbetétekkel tűzdelt humorban és fordulatokban gazdag történet. Aki ilyen élményre vágyik, csak ajánlani tudom.
Igaz, az első felvonás alatt azon gondolkoztam, hogy huh, a három nagyon sok lesz, már most mindjárt elalszok. Meg be kell, hogy valljam az eleje annyira nem is tetszett, majdhogynem untatott. Ez az a része az előadásnak, ahol vágni lehetne rajta. Viszont a szünet után felpörögtek az események, hamar feledtették a kezdeti döcögést. És, ha már a kritikánál tartok, igaz, ez valóban igen szubjektív, de akkor is, nekem az éneklős darabok annyira nem jönnek be (valószínű ez az egyik barátnőmről ragadt rám, aki ki nem állhatja őket). Pláne nem szeretem, h minden egyes betét után tapsolni kell…
A történet egy családot mutat be, ahol anyuka terror alatt tartja a neki behódoló tanár férjét és a két lányát. Az idősebbik lány szintén férjnél van, kettejük civakodása folyamatos, ráadásul a szülők sem néznek túl jó szemmel a vejükre. A kisebbik lány a szerelemről még csak álmodozik, de az hamarosan be is köszönt az életébe egy, az apja által kitagadott és vándorszínésznek állt fiú személyében. Aki egyben a lány sógorának volt iskolatársa, és a sógort kérte fel, h apjával békítse meg. A kapcsolatok eme szövevénye már bőven elég ahhoz, hogy a cselekményt újabb és újabb csavarokkal megspékelve önfeledt kacagásra késztesse a néző. A bonyodalmak az ellentmondást nem tűrő, szigorú anyuka, és az ő kicselezése körül forognak. Hogyan lépjen le a család a városukban oly ritka eseményre, egy színdarab bemutatójára, amit ráadásul a férj írt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése